Marjanucz László: A szegedi zsidó családok a 19. században (Szeged Művelődéstörténetéből 6. Szeged, 1988)

szertartással ünnepelje a város, október 6-áról pedig gyászistentisztelettel emlékezzenek meg. Szeged asszimilációs ereje meghaladta a környező városokban (Szabadka, Arad) tapasztaltakat. A zsidó családok többsége - a közvélemény által elvárt, s a Hitközség, személy szerint Löw Lipót által is támogatott — beilleszkedési stratégiát követte: érzésvilágában és életformájában magyarrá vált — helyesebben zsidó vallású magyar — utódok nevelésével igyekezett biztosítani az elődök társadalmi kisebbrendűségének kompenzálását. Csak ez — a szegedi zsidók asszimilált státusza, e státusz védelméből fakadó görcsös erőlködés — magyarázhatja a helyi zsidóság heves kirohanásait a Galíciából beáramló hittársaik ellen. Furcsa ellentmondás, hogy míg a város politikai közvéleménye szót emelt a liberális mérce szerint jogtalan kiutasítás ellen, addig a Hitközség támogatta azt. Számukra egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy a nyugati szabású öltönyben járó, művelt és gazdag szegedi zsidó bármiféle közösségre találhasson szegény, tudatlan és kulturálatlan galíciai rokonaival. Hisz a századfordulón már sokan tudhatták, hogy a magyarrá vált zsidó ellen az elkülönülés vagy az állítólagos ellenszenves sajátosságok ürügyén nem léphetett fel agitáció, de a keleti zsidó bőséges anyagot nyújtott erre. Talán kevesebben, de azt is érzékelhették, hogy az effajta agitációban az antiszemitizmus sajátos kettős tendenciája érvényesülhet: éle a gettó-csökevényeket támadja, de a valóságban az asszimilált zsidó polgárság ellen irányul. A szegedi zsidók szerették volna, ha elért státuszuk és pozíciójuk alapja az a Tápay Szabó László által leírt zsidóságkép lett volna, amely a jószívű, szorgalmas, az emberek magatartását a tolerancia, a liberális gondolkodásmód felé terelő magyar zsidó képét rögzítette."