Marjanucz László: A szegedi zsidó családok a 19. században (Szeged Művelődéstörténetéből 6. Szeged, 1988)

lett 93 keresztény szerepelt az összeírásban. Ez összefüggésben volt a bevándorlás szerkezetével, hogy ti. Szegedre vagy családostul (ez a ritkább) vagy nőtlenül (ez az általánosabb), illetve a kedvező híradások alapján felkerekedett férfi családtag érkezett. A frissen jöttek bizonytalan anyagi és jogi helyzetét volt hivatva áthidalni és fedezni az elsősorban rokonnál, vagy ismerősnél vállalt szolgai státusz. Ez annál is könnyebben mehetett, mert a városban rendelkezések tiltották keresztény férfi zsidó általi alkalmazását. A női keresztény cselédek magas számának oka viszont az, hogy bizonyos fajta és bizonyos időben végzett munka tilos volt a zsidók számára. Péntek napnyugtától szombat este a csillagok feljöveteléig a zsidó ember semmilyen munkába nem foghatott, semmiféle megerőltetéssel járó cselekedetet nem végezhetett a társalgáson, evésen-iváson, templomba járáson kívül. Szükségszerű volt, hogy a vallási előírások miatt szüneteltetett alapvető önfenntartó tevékenységeket (ételmelegítés, tűzgyújtás, szállítás, takarítás stb.) mással végeztessék. Tnnen a keresztény lányok nagyobb mérvű alkalmazása, akiknek egyébként ez fontos kenyérkereseti lehetőséget jelentett. Összesen 94 háztartás alkalmazott cselédet a 201-ből, általában egyet. Érdekes, hogy a viszonylag csekély jövedelmű szakmák képviselői, mint pl. Pfeifer Salamon és Deutsch Isak boltosok 5, illetve 4 cselédet is tartottak — előbbi 4 zsidót, 1 keresztényt, utóbbi kettőt-kettőt —, akik kifutó legények lehettek. A nagy vagyonnal bírók feltehetően ennél kevesebb számú cselédet foglalkoztattak (Kohen Ábrahám, Prosznitz Vilmos és Szégál Fülöp kettőt-kettőt), de csak keresztényt. Az 1848-as összeírás klasszikus eseteit tartalmazza a megtelepedni kívánt rokon személyek háztartáson belüli bújtatásának. Nehezen képzelhető el, hogy viszonylag kis hozadékú foglalkozások (hajhász, szabó) űzői 7—8 főnyi plussz személyzetet tartsanak el legény, inas, segédi minőségben, saját gyermekeiken kívül. E gyanúsan nagy létszámú háztartások tulajdonképp fedőszervei voltak a Szegeden élni kívánó, de érkezésükkor még egzisztenciális és jogi bizonytalansággal küszködő rokoni — baráti bevándorlásnak. Szinte nincs példa arra, hogy a családfői háztartásban foglalkoztatott legények szegedi születésűek vagy nősek lettek volna. SchäfTer Mózes pipakészítő Tokováról, CsengerróT, Sámsonról és Nagyváradról verbuválta nőtlen „pipáslegényeit". Deutsch Tzsák dohánykereskedő 8 különböző helyről (Morva- és Csehország, Lengyelország különböző városaiból) érkezett napszámos, huszonéves, nőtlen férfinak adott kenyeret 6 gyermeke mellett. Valószínűtlenül nagy háztartást vezetett Kramer Mihály morvaországi szabó; 7 gyermekén kívül 9 legénye tartozott a háztartáshoz, akik a birodalom nyugati feléből érkeztek, s akik közül háromnak nem volt „telepedési engedélye". 338 háztartásból mindössze 64 tekinthető a tágabb értelemben vett ún. háztartási családnak, ahol tehát a közvetlen vérrokonokon kívül (szülő—gyermek—nagyszülő-