Lengyel András: Szerb Antal magántanári habilitációja (1934—1937) (Szeged Művelődéstörténetéből 5. Szeged, 1988)

Sándor, Bárczi Géza) bizonyosan az utánpótlás biztosítása végett lett magántanár. 2. A 15 magántanárból tizenegyet (!) 1931 és 1934 közt, tehát az utolsó pár évben habilitált a kar. Azaz, Szerb Antal folyamodásának időpontjában a habilitációk növekvő tendenciát, gyorsuló ütemet mutattak, ami mégicsak az utánpótlásnevelés szándékát engedi sejtetni. A magántanári kar tudományszerkezeti összetétele egészében természetszerűleg ugyanazt a képet mutatja, mint a professzoroké. Bizonyos kiegészítő szerepük persze kétségkívül volt, igazi missziót azonban egyedül Bálint Sándor töltött be; ő ugyanis mint magántanár — Solymossy Sándor érdeme ez — a hiányzó (megszüntetett) néprajzi tanszéket pótolta. A modern társadalomtudományoknak, jelenkor történetnek stb. a magántanárok közt sem akadt képviselője. Érdekes (s talán a történeti szakasz egészére is jellemző), hogy a magántanárok közt is volt egyházi ember: Kecskeméti Ármin, a neves makói főrabbi és Szentiványi Róbert, a nagytudású balatonbogiári plébános. A kar ki nem mondott magántanáreszményét egyébként alighanem éppen ők testesítették meg: széleskörű, nagy tárgyi tudás, pozitivista szemlélet, apolitikus magatartás — igazi filosz alkat jellemezte mindkettőt. Hogy milyen volt egészében a bölcsészkar a habilitáció szemszögéből? — kétségkívül nem egységes. A karon belül legalább három csoportot elkülöníthetünk.

20 A kar jellegét is meghatározó centrumot kétségkívül egy „akadémikus"-konzervatív, mondhatnánk patriarchálisán konzervatív csoport képezte. Ennek szemléleti bázisát még alapvetően a 19. századi pozitivizmus egy átértelmezett, olykor eltorzított, de a ténytiszteletet, a tudósi objektivitást, sőt a tudomány önelvűségét igen magasra értékelő változata jelentette. A tudományt és a (művelődés)politikát e csoport különválasztotta; tudományos értékítéleteiket mindenkor igyekeztek teljesen függetleníteni a politikától, saját politikai nézeteiktől s vonzalmaiktól is. Ha valami kérdésben mégis hallatták szavukat, a tudománytól elkülönítve, attól mintegy függetlenítve tették ezt. Megfelelő tudománytörténeti vizsgálódások híván politikai nézeteiket, mentális meghatározottságaikat nem is igen ismerjük. De esetükben úgy tetszik, a politikai szempont nem is volt habilitációmeghatározó szempont. A „jobbszárnyat", akik a maguk politikai szempontjait, vagy legalábbis mentális vonzalmait is érvényesítették, úgy tetszik, igazában csak két professzor alkotta: Horger Antal, akinek korábban József Attilával, a harmincas évek elején pedig Radnóti Miklóssal volt „problémája"; valamint a később már-már fasiszta szimpatizánssá lett földrajzprofesszor, Kugotowicz Károly. Ok jól láthatólag föladták a tudomány önelvűségének liberális elvét. Mindketten jó szakemberek voltak azonban ; nincs adat rá, hogy — legalábbis saját szakterületükön — nem méltányolták volna a tudományos teljesítményt. „Veszedelmesek" inkább úgy tetszik akkor lehettek, ha nem szorosan vett szakmájukban ítélkeztek — más mentalitású, más politikai véle-