Lengyel András: Szerb Antal magántanári habilitációja (1934—1937) (Szeged Művelődéstörténetéből 5. Szeged, 1988)
dettől az irodalmi igényű esszé volt. Szempontjait lényegében az ún. szellemtörténet eszköz- és szemponttárából vette át, s ha irányzati helyét pontosan meg kell jelölni, leginkább Thienemann Tivadar s társai körében helyezhető el. Thienemannék munkájában részt is vett; számos fontos írása a Minervá-ban jelent meg. Mint „szellemtörténészt" elsősorban a romantika kérdése foglalkoztatta; e tárgykörben számos tanulmánya készült s jelent meg: A magyar újromantikus dráma (1927), Magyar preromantika (1929), Vörösmarty-tanulmányok (1930), Kölcsey (1926) stb. írásainak újdonsága — nem szólva még a Magyar irodalomtörténet-xö\ — két vonatkozásban mutatkozott meg különösen. Az egyik magának a szellemtörténetnek a viszonylagos újdonsága volt; a pozitivista-fakticista szűkkeblűség után (ill. mellett) a szellemtörténészek, így Szerb is üdítően hatottak. Az addig föltárt nagy anyagot teljesen új szempontok szerint „rendezték el", s így egy izgalmasabb, összetettebb, az irodalmi tudat bonyolult szerkezetét s jellegét a korábbiaknál adekvátabban tükröző képet adtak. A szellemtörténeti megközelítésben persze sok volt a „tendencia", az elméleti premisszák sémaszerű érvényesítése, a különnemű dolgok homogenizálása. így sem tagadható azonban, hogy a szellemtörténet minden hibája ellenére nálunk jelentős szempontgazdagodást hozott az irodalomértelmezésben, s frissítően hatott a kutatásra, mivel olyan jelenségekre, összefüggésekre irányította rá a figyelmet, amelyeket addig nem, vagy alig érzkelt a kutatás. Ez a többlet, ez az újdonság majdmindig kimutatható Szerb Antal dolgozataiban is. Emellett másik újdonsága munkásságának világirodalmi nyitottságából fakadt. Persze a világirodalom, mint viszonyítási, arányosítási pont a legjobbaknál mindig is jelen volt. Szerb azonban nemcsak „ismerte" a nagy irodalmakat, de egynémelyiket — kivált az angolt— önmaga számára mélyebben is földolgozta, s így nála a magyar irodalom is az európai irodalom egészében mint annak része, vonulata jelenhetett meg. Ez pedig nagyon nagy erény; követése ma is a legnehezebb irodalomtörténészi feladatok közé tartozik. E sajátossága különösen a Magyar irodalomtörténet című művében (1934) mutatkozott meg legjobban. Újdonságát, nem véletlenül, a kritika mindjárt megjelenése után észrevette s méltányolta. Valószínűleg e könyve állította végleg melléje Zolnai Bélát is, aki mint látni fogjuk, habilitációját kezdeményezte, ill. kiharcolta. 11 Egészében azonban Szerb Antal számottevően különbözött a „klaszszikus" szellemtörténészektől. Kétségtelen, hogy még Thienemann vagy Zolnai is, akik pedig közel állottak törekvéseihez, sokkal következetesebb, ha tetszik, „igazibb", doktrinérebb szellemtörténészek voltak, mint ő. Míg azok egy szellemtörténeti szisztémát dolgoztak ki, ill. alkalmaztak, Szerb „önkényesebb", csapongóbb esszéistának bizonyult. „Hangsúlyozott alanyiságát" kortársai és az utókor egyaránt észrevette.