Lengyel András: Szerb Antal magántanári habilitációja (1934—1937) (Szeged Művelődéstörténetéből 5. Szeged, 1988)

„konzervatívok" szerepére, s Szily államtitkár „érthetetlen" hajthatatlanságára; bizonyos, hogy a dolgok ilyetén alakulásában nem kis részük volt. (Leginkább Szilynek.) A felelősség személyes síkon való tárgyalása azonban, bár indokolt s jogos, éppen a lényegről : a tudomány-közélet szervi bajairól terelné el a figyelmet. Arról, hogy e közélet sem autokratikusnak nem volt elég autokratikus (ill. nem tisztán az volt), sem liberálisnak elég liberális : a kettő valami felemás egyvelegét alkotta. Formailag ugyan változatlanul a nagy liberális művelődéspolitika jegyeivel rendelkezett; a magántanárokat még 1934-ben is lényegében az 1892-ben alkotott (időközben csak kicsit módosított) rendelet alapján minősítették, s habilitálásukat lényegében szakmai (tudományos) kérdésnek tekintették, hisz a döntő szerepet változatlanul a véleményező-vizsgáztató szakprofesszoroknak juttatták. A kari tanácsnak s a minisztériumnak, elvben, csak áldását kellett adnia a professzori szakvéleményre. A döntés tehát elvben szakszerű keretek közt, szakszerűen volt meghozható. Ez az alaovetően liberális döntéshozási folyamat azonban 1934-ben már nem működhetett (s nem is működött) jól. Nem működhetett jól, mert 1. egy sajátos művelődéstörténeti fejlődés eredményeként a kari tanács különböző mentalitású, szemléletű és készültségű szakemberekből állott össze; közöttük amennyiben nem szorosan vett szakmai, hanem ideológiai alapozást is megkívánó kérdésben kellett dönteniük, nem lehetett meg a valóságos, az eredményes munkát lehetővé tevő egység. 2. Ugyanakkor ellentétüket csak élesítette, hogy a művelődési kormányzat eo ipso alaovetően ideológiai-politikai s nem szakmai ellenőrzést gyakorolt. Szakmai komoetenciája a kormányzatnak — Szily természettudós lévén — nem is lehetett. ígv érthetővé, sőt természetessé válik, hogy az olyan határesetet képező „jelölt", mint amilyen Szerb Antal volt, csak nemtörvényes, informális (belső) megegvezés eredményeként mehetett keresztül a karon. A kedvező szakmai véleményezés (noha, különösen Zolnainál, ideologikus érveléssel is kiegészült, ill. átitatódott) önmagában már nem lehetett elegendő a magántanársághoz. Kivált, hogy a minisztérium — a magántanári rendelet eredeti intenciójával ellentétjén — csakis és kizárólagosan egy szűkös és monolit ideológia szempontjából gyakorolta ellenőrzési jogát. A habilitáció így, szinte észrevétlenül, tudományos-szakmai kérdésből politikai kérdés lett. Szerb Antal ügvénél így a szorosan vett szakmai s az ettől elkülönült, önállóvá lett külsődlegesideologikus" érvelés óhatatlanul úgy került egvmással szembe, hogy (deklarált) egységüknek látszatát sem sikerült fönntartani. Zolnai és Szilv vitájában, jellemző módon, az föl sem merült mint vitakérdés, hogy Szerb jó szakember-e, vagv sem, azaz szakmailag megfelel-e. Ez mindenképpen a művelődési politika, a „hivatalos" szellemi élet kicsiny önkor-