Lengyel András: Szerb Antal magántanári habilitációja (1934—1937) (Szeged Művelődéstörténetéből 5. Szeged, 1988)

máig valóságosként számon tartott jellemzőjéből indult ki, hogy Szerb „az irodalmi jelenségekkel félreismerhetetlen alanyisággal áll szemben", művei e megközelítés eredményeit s buktatóit egyaránt mutatják. Sík véleménye, természetesen így is pozitív, s összevetései igen megtisztelőek. „Ha Szerb Antal tudományos működéseit a magyar irodalomtörténetírás fejlődésének folyamatában vizsgáljuk — írja Sík —, akkor elődeit és munkáit elsősorban nem a szorosan vett szaktudomány művelői között, hanem a nagy magyar essaysták sorában fogjuk megtalálni. Ezekhez csatlakozik részletkutatásban inkább a lényeget kereső problémaállításával, inkább új összefüggéseket, mint új aoatokat kutató ambíciójával, magos szempontjaival és művészi prózára való törekvésevei. Ezt a magasrendű törekvést nem közönséges képzettség támogatja, amely kiterjed a nagy európai irodalmakra, de nem nélkülözi a klasszikus ismereteket (görögszakosnak indult) és a filozófiai alapvetést sem . lrodaloméleti felfogásában szorosan csatlakozik az újabb német szellemtörténeti irányhoz, helyesebben annak magyar továbbfejlesztőihez (Thienemann, Horváth, Szekfű), de stílusa inkább francia mintákat követ [...] a kérdések, művek, írók, amelyekkel foglalkozik, személyes kérdések számára." Ilyen jellemzés után Szerb magántanári habilitálását természetesen „Karunk számára nyereségnek" nyilvánította s javasolta a képesítést. Zolnai, Sík Sándorral ellentétben, nem jellemezni, — védelmezni, elfogadtatni akarta jelöltjét. Egyetlen célja, láthatólag, a képesítés minél alaposabb, „meggyőzőbb" indoklása és körülbástyázása volt. Terjedelmes jelentésében így nem is Szerb munkásságának jellemzését végezte el hanem a képesítés szempontjából kedvező adatokat, meggondolásokat gyűjtötte ös'ze s „rendezte el". Ez vezérelte akkor is, amikor—„bírálata" bevezetésében — az akkori 35—40 éves magántanárok hiányát panaszolta, amikor a Magyar Irodalomtörténetet védte mindenféle konzervatív támadástól, s akkor is, amikor Szerb bírálóinak félmondatokba szoruló esetleges elismeréseit is Szerb mellett bizonyító érvekként idézte, vagy említésre méltónak ítélt olyan indifferens, érdektelen tényeket, mint azt, hogy Szerb — a konzervatív — Császár Elemér szerkesztette Irodalomtörténeti Közleményekben is publikált. Jelentése voltaképpen nagy ívű, okos, lendületes apológia. A képesítést természetesen javasolta. A „véleményes jelentések" körözése után nem sokkal, 1935. március, 28-án sor került a habilitáció szempontjából legfontosabb tárgyalásokra: Sík és Zolnai jelentésének megvitatására, ill, a fölötte való szavazásra is. A vitát a kar azévi „VII. rendes ülésén" folytatták le (ekkor tárgyalták Timár Kálmán képesítését is). Szerb habilitálásának előterjesztői Sík és Zolnai voltak, Tímáréi Sík és Horger. Szerbről az ülés jegyzőkönyve ennyit rögzített: „Dr. Sík Sándor és dr. Zolnai Béla előterjesztik dr. Szerb Antal magántanári képesítése ügyében benyújtott tudományos munkásságáról szóló véleményes jelentéseiket, amelyben ajánlják a folyamodó-