Lengyel András: Szerb Antal magántanári habilitációja (1934—1937) (Szeged Művelődéstörténetéből 5. Szeged, 1988)
volt (Bartók, Förster, Fógel, Erdélyi, Horger, Mészöly, Schmidt). Ez utóbbi tény jól mutatja a kar hivatalos tudományos elismertségét is. S ez az arány még kedvezőbb is lehetett volna, de 1934-re a Szegedre költözött egyetem több akadémikusa — így pl. Dézsi Lajos — is már elhunyt. Néhányan pedig csak később lettek akadémikusok (Sík, Zolnai, Marót stb.). A kari tanács tagjai (nemcsak a professzorok, de a magántanárok is) — ezt tárgyilagosan meg kell mondani — a maguk nemében jó szakemberek voltak. Jeles nyelvésznek kell tartanunk az utóbb meglehetősen elhíresült Horger Antalt 16 is, s jó geográfusnak a később „jobbra elment" Kugotowicz Károlyt 17 ; szakmai kompetenciájuk — politikai s egyéb tévelygéseik ellenére — nem kérdőjelezhető meg. S pályájuk íve mutatja, a kiegészítő emberek (Banner, Deér, Marót) is jó erőt, magas színvonalat képviseltek. Más kérdés, bár korántsem lényegtelen kérdés, hogy e 17 egyetemi oktatóból alig akadt egynéhány, aki tudományágának „újabb", hatékonyabb módszerű, tágasabb szemléletű irányát képviselte. Egy szisztematikus tudomány- és egyetemtörténeti vizsgálódás, amely sajnos egyelőre nem áll rendelkezésünkre, természetesen pontosíthatja, sőt némileg korrigálhatja is ezt az értékelést. Lehet, hogy több előremutató tendenciát, eddig eléggé figyelembe nem vett kezdeményt kell majd számon tartanunk. 18 Jelenleg azonban úgy tetszik, modernebb, a hagyományos pozitivista-fakticista irányon túllépő tudósegyéniségnek csak Zolnai Béla, az akkor még nagyon fiatal Deér József s Marót Károly tekinthető. Sík Sándor is, Mészöly Gedeon is, Várkonyi Hildebrand is inkább mint kiváló tanáregyéniség, mint nevelő emelkedett ki, nem pedig mint tudós. A professzorokat természetesen az is jellemzi, hogyan gondoskodnak utódlásukról, kiket választanak önmaguk pótlására. Az utánpótlás biztosítása mindenkor a tudományos élet egyik legfontosabb kérdése; a tudomány folyamatossága, szervessége ölt benne testet. 1934-ben a 13 szegedi bölcsészprofesszornak 15 magántanára volt, azaz átlagban s lényegében mindegyiknek egy. Többnyire nem is rossz nevek: Bálint Sándor, Bárányi Zoltán, Bárczi Géza, Boda István, Csefkó Gyula, Eperjessy Kálmán, Erdélyi Gyula, Galamb Sándor, Kecskeméti Ármin, Cs. Sebestyén Károly, Szakáll Zsigmond, Szentiványi Róbert, Techert Margit, Tettamenti Béla, Vértes O. József. A legfiatalabb magántanár — Bálint Sándor — harminc éves volt akkor, a legöregebb — Kecskeméti Ármin — hatvan éves. Négyen negyven évesek vagy fiatalabbak voltak, öten negyvenedik és ötvenedik életévük közt jártak, öten pedig már túljutottak az ötvenen is. (Egy magántanár életkorát nem ismerjük.) Egészében tehát jól láthatólag a magántanári kar nem a legfiatalabb tudósgenerációból került ki; életkoruk azt sejteti, habilitálásuk inkább munkásságuk elismerését célozta, nem pedig a professzori utánpótlást. E sejtés érvényét azonban néhány összefüggés gyöngíti. 1. Néhány magántanár (Bálint
