Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 2006 (Szeged, 2007)

NÉPRAJZTUDOMÁNY - Gyöngyössy Orsolya: Knapek Dezső halotti búcsúztatóinak stíluselemzése

Magyar nyelvterületen általános elgondolás, hogy a kisgyermek lelke megszabadulva az ősbün súlyától angyallá, a család őrangyalává, aranyszárnyú angyallá változik, majd az égben megkoronázzák, lelkét fénybe öltöztetik. A búcsúztatóban általában arra kéri a távozó gyermek bánatos édesanyját, hogy vigasztalhatatlanságában tekintsen fel a magas égre, bízzon a Jóistenben, mert aki bánatát okozta, az majd orvosolni is fogja. Ez a sok vigasztaló, mesei hatást keltő elem (a gyermekek élénk képzeletvilágához illeszkedő motívumok segítségével) egyfajta szelíd, az Isten akaratába belenyugvó atmoszférát kíván előkészíteni. A halotti búcsúztató azt a pillanatot ragadja meg, mikor a lélek elválik a testtől, és a mennyország kapujából szól vissza szeretteihez. Míg a test örök nyugalomra tér, a lélek örvendezik Isten trónjánál. A hagyományos népi elképzelés így legitimációt nyer a búcsúztatók révén is: a halott lelke még jelen van a temetésen, általában ott ül a koporsó tetején az elhantolás pillanatáig, vagy a temetés utáni harmadik napig még az élők között marad. A búcsúztató végén a halott hosszú, boldog életet kíván rokonainak, előre vetíti a túlvilági találkozás lehetőségét, így az elválás ideiglenességét hangsúlyozza, mely nem örök érvényű. Az exordiumokban többször felszólítja az elhunyt gyermek szüleit, hogy szomorú esetén ne siránkozzanak, mert ártatlan lelkének már biztosítva van az a túlvilági jutalom, mely után a gyarló emberek csak áhítozhatnak, reménykedhetnek. A kántori búcsúztatók az elhunyt szájába általános érvényű parancsokat adnak, mint például a testvéri és felebaráti szeretet, figyelmeztet a gyermekek szülők iránti kötelességeire, a közösség tagjait békére és szeretetre inti. Majd követendő példát állít, és felvázolja a közösségben elfogadott és elvárt helyes erkölcsi magatartás alapmintáit. Ez alól kivételt képező esetekre minden alkalommal felhívja a figyelmet, erre jó példa Soltész József három hónapos magzat búcsúztatója, akit édesapja elhagyott és nem teljesítette atyai kötelességét. A búcsúztató kíméletlenül a falu színe elé tárja az édesapa felelőtlenségét: „Szegény, jó anyámat itt hagytad bánatban, S vele a családot keserű gondokban, Megszegted Istennek azon szt. parancsát, Hogy nőd s gyermekidnek viseld mindég gondját." A házasulandó korban elhunyt fiatalok halála mindig különösen fájdalmas és tragikus esemény. A magyar parasztság halálkultúrájában egyedül az idősek halála számít természetesnek. Akinek nem adatott meg, hogy életében megházasodjon, annak élete csonka, félbetört marad: az emberélet fordulóinak feszes lánca felbomlik, összecsúszik, és a közösségi normatív