Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 2006 (Szeged, 2007)

NÉPRAJZTUDOMÁNY - Markos Gyöngyi: Makó temetkezési szokásaiból 2. A haláltól a torig

közvetlen hozzátartozók álltak, meg azoknak a társai, gyermekei. Hátuk mögött a sógorok, sógornők, keresztgyerekek, a rokonsági foknak megfelelő családtagok. Távolabb illett állni a szomszédoknak, barátoknak, ismerősöknek. A temetési szertartás a vallási előírásoknak megfelelően különbözött. A búcsúztatót a pap mondta, a kántor énekelt. A családtagok segítségével összeállított beszédében a pap felelevenítette az elhunyt életét, utalt az élet múlandóságára, a feltámadásra, az abban való bizakodásra. Régi hagyomány volt, hogy a református és a görög katolikus temetéseken iskolás gyermekek is énekeltek. A reformátusoknál később a temetéseken református énekkar énekelt. A görög katolikus temetési szertartás a vallás hagyományainak megfelelően hosszabb volt a többinél, több volt benne az ének. Az egyházi énekek mellett a népi éneklések is szokásban voltak, amelyre 19. századi adatokat az egyházlátogatási jegyzőkönyvekből kapunk. Makón is szokás volt, különösen nagygazdák körében, hogy cigányzenével búcsúztatták el az elhunytat hozzátartozói. A cigányok a „Most van a nap lemenőben, kivisznek a temetőbe" kezdetű dalt húzták. A 20. század elejétől, a vegyes házasságok általánossá válásával gyakran fölmerült a kérdés, hogy milyen szertartás szerint temessék el az elhunytat. A temetési szokások, szertartások keveredése, családon belüli változása a két világháború között már gyakori volt. Gyakran a már meglévő sírhely határozta meg, hogy hova temessék el a halottat. Említést kell tenni azokról a változásokról, melyek az ország szocialista korszakában történtek. Különböző okok miatt nagyon sokan nem vállalták az egyházi szertartást, hanem az erősen szorgalmazott un. polgári temetést választották halottaiknak. Ezeken a búcsúztatókon különösen fontos szerep jutott a munkahely és a különböző szervezetek (Párt, KISZ, Szakszervezet) képviselőinek. Olyan ellentmondással is találkoztunk, hogy a feleség hívő katolikus volt, a férj kommunista - mindkettőjüket pap nélkül temették el. A tudatban át nem alakult szokást példázzák egy 94 éves református asszony szavai, aki fia temetésére így emlékezett: „nem pap vót, de nagyon szép prédikálás vót". Temetés után a koporsót gyászkocsira tették, s a menet gyalog elindult a temető felé. Mikor vége lett a prédikációnak, mindjárt kezdtek harangozni, s a haragszó elkísérte a holtat a sírig. Makón az emlékezet által elérhető időn belül gyászkocsival vitték ki a koporsót a temetőbe. A gyászkocsi neve lehetett még üvegös hintó, üveggyászkocsi, lovas hintó. A temetkezési vállalkozók számának növekedésével párhuzamosan bővült a választék is. A nagygazdák, tehetősebb lakosok négy lóval befogott, díszes üveg gyászkocsit választottak, a szegényebbek két lovas egyszerűbbet. A lovak fekete lepellel voltak bevonva, a hám alatt kifejezetten a ló hátára szabott anyaggal. A gyászkocsihoz gyász lószerszám illett, a ló fején nagy fekete bóbitával, néhol fehér sújtassál.