Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 2004 (Szeged, 2005)

NÉPRAJZTUDOMÁNY - Katkóné Bagi Éva: Múzeumi viseletekről a divat tükrében I. (Ingváll és bugyogó)

A gyűjteményünkben szereplő fehérnemű nagy részének alapanyagát már gyolcsosoktól vásárolták, és többnyire szakképzett műhelyekből kikerült munkákkal találkozunk, amire a finom hímzések, monogramok, csipkék és szakszerű szabásmódok utalnak. A lányok, asszonyok alsóruhája ősidőktől fogva két darabból állt: egyik az ingváll, (1. kép) amely mindig csípőn felül ért, elöl derékig nyitott volt, apró gombokkal, vagy pertlivel záródott. Kerek nyakkivágása mindig gallér nélküli volt, rövid, vagy félhosszú ujja mellévarrott, vagy bevarrott technikával készült és lehetőség volt puffosan, vagy lobogósan hagyni az ujjbőséget. A nyakkört és ujja végét valamilyen hímzett szegéllyel díszítették. Másik a pöndöl. (2. kép) A pöndöl általában térden alul ért és a díszítést mindig nélkülözte. Derekát a pöndölmadzag segítségével kötötték meg. Ezek a kényelmes alsóruhák nehéz fizikai munkák alkalmával felsőruhaként is működtek és természetesen az alváshoz is kiválóan megfeleltek. Pöndöl és ingváll a gyűjteményben kevés található, mivel azokat jó nedvszívó tulajdonságuk miatt másodlagosan elhasználták takarításhoz, vagy pelenkázáshoz. Gyűjteményünkben nagy számban található alsószoknyák (3. kép) már az ünnepi öltözet dekoratív megjelenítéséhez nyújtottak segítséget. A derékbőséget ráncba szedve övpántba fogták, alját lyukhímzéssel, vagy csipkeszalagokkal díszítették. A századforduló tájékán az ingváll és a pöndöl összenőtt és hosszúingként (4. kép) funkcionált tovább, ezt már szigorúan csak alsóruhaként használták, de éjjel még ebben is aludtak. A hosszúing egybeszabott, térdig érő, kerek nyakkivágású, elöl mellig nyitott, rövid-ujjú vagy ujjatlan, díszítetlen ruhadarab, amit házilag is könnyű volt elkészíteni. A kisgyermekek öltözetének is fontos része volt a hosszúing. A rékli (5. kép) finom vászonból készült, vállpántos, derékig érö, alulfölül csipkeszalaggal díszített, elöl derékig nyitott ruhadarab volt. Rövidesen megjelent a szebbnél szebb hímzésekkel, csipkékkel díszített, idegen szóval kombinénak (6. kép) nevezett fehérnemű, melynek viselése a 20. század középére vált általánossá. Majd az azt követő néhány évtized a habselyemből készült kombinék elterjedésének kedvezett egészen az 1970-es évekig (7. kép). A száras bugyogó csupán a 19. század végén tűnt fel a polgári viseletben, akkor sem kényelmes volta miatt, hanem a térd alatt fodrozódó, kacéran kivillanó, habos csipkék látványa miatt viselhették csupán. A bugyi gyakorlati hasznát később fedezték fel, de nehezen került be a köztudatba, hiszen kezdetben erkölcstelen viseletnek tartották. Tápén még az 1970-es években is éltek idős asszonyok, akik viselését uradzásnak tartották és egészségvédő funkcióját figyelmen kívül hagyva, nem vették magukra. A