Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 2003 (Szeged, 2004)

TÖRTÉNETTUDOMÁNY - Fári Irén: Szegedi kisiparosok a 20. század első felében

foglalkozásai. A kovácsok és a kerékgyártók létszáma pedig jelentékenyen, mintegy 1/3-dal nőtt. A város agrár jellegére utaló mesterségek erősödése azonban a szakszerűség elterjedését jelentette, ugyanis a részletes címjegyzékből kiderül, a külterületek iparos szükséglete nőtt meg, a tanyai lakosság igényelte a helyben lakó szakemberek munkáját: 1909-ben a kovácsok 2/3-a (48 mester), 1925-ben a megnövekedett létszám 2/3-a (61 mester), a bognároknak 1909-ben az 1/3-a (10 mester), 1925-ben a fele (24 mester) talált munkát és állandó megélhetést a városhoz közeli hatalmas tanyavilágban. A lakatosok száma több mint a duplájára, a géplakatosoké négyszeresére, a villanyszerelőké nyolcszorosára nőtt, de a városiasodással összefüggő egyéb szakmákban pl. kőműves, mázoló, műszerész ipar is létszámgyarapodás mutatkozik. Új szakma a hölgyfodrász, a drogerista, a szabókon belül a női szabók száma kiugróan magas, létszámuk háromszorosra nőtt (209 mester). Az iparokon belül a textilágazat kimagasló aránya - a férfi és női szabók a kalaposokkal együttesen több mint 18% -t tesznek ki - megfelel az országos fejlődésnek. Az önálló vámterület és a magyar konfekcióipar gyengesége magyarázza a ruházati iparokban dolgozó mesterek magas számát és a gyarapodás mértékét. A szabószakmában kevés induló tökére volt szükség, könnyű volt önállósulni. Ennél is több keresővel kell számolni a ruházati iparban, hiszen az 1925-ös összeírás nem tartalmazza az akkor még háziiparnak nyilvánított varrónőket, számuk az 193l-es adatok szerint 100 fő volt. A viselet változásával függ össze a csizmadia és a Szegeden tradicionális papucsos mesterségek létszám csökkenése és ezzel egyidőben a cipészek szaporodása. Bár a cipészek létszámban jelentősen, a szakmák közötti arányukban kevésbé kiugró a változás: 9,1 % ról 10,5 %-ra nőtt, a csizmadiák létszámát és arányukat tekintve is szembeszökő a csökkenés: 9%-ról 3,7%ra. A polgári ízlés és a divat a lakberendezést sem hagyta érintetlenül, ez adta a létszámban megugró asztalosok megélhetését. Már a század elején, amikor a szegedi múzeum néprajzi gyűjteményét Tömörkény István igazgató vezetésével kialakították, a környékbeli tanyák népe szívesen megvált hagyományos festett, parasztiparos által készített virágos bútoraitól, hogy a városias barna, flóderos hálószoba garnitúrával helyettesítse. Ezt a folyamatot a háború felgyorsította. Az iparosok címjegyzékét térképre vetítve a város funkcionális övezeteire voltunk kíváncsiak, milyen különbségek vannak az egyes városrészek között. Az 1925-ös adatsorból az asztalos mestereket nézve (számuk 234) csaknem egységes szóródást tapasztalunk, nincs különbség a külső és belső kerületek között, egyedül Alsóváros tűnik kevésbé ellátottnak. A kárpitos műhelyek a belvárosban koncentrálódnak, a szolgáltató jellegű műszerészek úgyszintén, bár jutott néhány mester minden városrészbe, még Újszegedre is. A szücsipar, amely a tehetősek ipara volt szemben a népes réteget adó, de kevésbé jómódú