Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 2002 (Szeged, 2003)

RÉGÉSZET - Kürti B.: Az avarok szekere

utána következnek a többiek rangsor szerinti rendben úgy, hogy az utolsó asszony a keleti végére kerüljön; egyik úrnő szállását a másikétól egy kőhajításnyi távolság választja el. Ezáltal egyetlen gazdag mongol udvara valóságos nagy falunak látszik, jóllehet igen kevés férfit találni benne. Egy asszonyszemély egymaga képes húsz vagy harminc taligát elhajtani, hiszen sík a föld. Az ökrös vagy tevés taligákat egyiket a másik után kötik, az ökröt hajtó asszony a legelsőn ül, s az összes többi egyforma lépésben követi. Ha úgy adódik, hogy valami rossz útszakaszhoz érnek, szétoldják a taligákat, és egyesével vezetik át. Lassú lépésben haladnak, ahogy a juh vagy az ökör ballag." (NAPKELET... 208-209.) Témánk szempontjából nem kevés tanulsággal járt a hazai „talyiga" leírásainak, használatának vizsgálata is. A legkevesebb, amit a leírások és a Bodgál Ferenc által közölt részletes elemző rajz (7. kép) alapján megállapíthatunk, hogy a hazai gyakorlat talyigája technikai kiképzését tekintve semmiben sem különbözik a keleti párhuzamoktól (ha úgy tetszik: elődöktől). Kétségtelen, hogy a XX. század iparosodása számos részletben modernizálást jelent (lőcs és féder használata stb), de a konstrukció lényegén ezek nem változtatnak. Különösen fontosnak tartjuk, hogy még a használat néhány részletkérdésében is azonosságok találhatóak, például a fogatolás és a kocsihajtás módjában. Ha különösen nehéz rakományt szállítottak, a debreceni talyigások „egy nagy, erős lovat fogtak a rúd közé középre, két fiatalt pedig melléje kétfelől". (ECSEDI 1911. 42.) Közép-Ázsiában a hasonló problémát (pl. folyón való átkelés - ld. 6. kép) előfogattal oldották meg. Ennek ismeretében úgy gondolom, egyáltalán nem meglepő, hogy az avar kincstár elrabolt részét szállító ládakocsikat négy-négy ökör volt kénytelen húzni. Nagy a valószínűsége, hogy nem a bennük felhalmozott kincs súlya, sokkal inkább az európai középkori útviszonyok miatt kellett ezt a megoldást alkalmazni. A kocsi irányítására vonatkozóan egybehangzóan nyilatkozik a nyíregyházi talyigásokról beszámoló Márkus Mihály és a XIII. században élt szerzetes: a talyigás „...ha üres taligával ment, akkor a közepébe állva hajtott"; (MÁRKUS 1938. 214.) Rubruknál a jurtot szállító szekér esetében: „...egy ember állott a jurta ajtajában fenn a szekéren, aki hajtotta az ökröket". (NAPKELET... 208.) A vontatás módja lényegét tekintve (két rúd közé fogott egy szál igásállat) mindenütt azonos. Eltérések mutathatók ki a fogatolás módjában: míg keleten a kumet-szerű eszköz az elterjedt (régészeti anyagból már az i.e. I. évezred közepéről ismerünk ilyet a paziriki 5.sz. kurgánból - Id. TARR 1968. 138. kép), addig hazánkban a vontató állatot a négykerekű szekerek mintájára kialakított hámba fogták. Hazánkban a ló (szamár) hátára „nyereg" került a súly tartásának céljából, a keleti talyigák súlyát maga a vontató