Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1998 (Szeged, 2000)

MŰTÁRGYVÉDELEM - Szabó Tamás: Új restaurálás – régi kincseinkből: V. Ferdinánd magyar király térdképe

don tartózkodott, s itt adta ki „Zöld Martzi" czimű három felvonásos színművét, mely az eddig ismert első népszínmű kísérlet. 1818 táján Miskolczra ment, s alighanem 1819-ben a színháznál nyert alkalmazást, bár az sincs kizárva, hogy tisztán a festőművészetből élt. A szóhagyomány szerint, Wántza Miskolczon a mai Kismajor utczában, a Városház téren is lakott, s a mai alsó Markó-ház egykor az ő tulajdonát képezte. Arról egyébként több adat van, hogy művészünk az 1820-as években főleg festészettel foglalkozott, s a színészettel meg az irodalommal lassanként felhagyott. Ami különösen figyelemre méltóvá teszi az ő működését e téren, az leginkább főbb művei történelmi vonatkozású tárgyának tulajdonítható. A magyar történelmi festészetnek legelső úttörői kozé tartozott ez a — sajnos — talán egy téren sem kiforrott, de minden esetre sokoldalú művész... Az 1820-as években készült nagyobb vásznai közül, két történelmi tárgyú képének emléke maradt fenn. Az egyik, „ Mátyás király és Beatrix hercegnő találkozása ", s 11 láb magasságú és 8 láb szélességű kép volt, a másik, „Máriának Zsigmond brandenburgi herceggel való eljegyzése", s öt láb magas és hét láb széles volt. E két művet több arczképpel és néhány csendéletképpel együtt 1828-ban Pesten is kiállította, s a „ Hasznos mulatságok" czímű lap részletesen szólt róluk. A mint az egykorú kritikákból, s a fennmaradt többnyire sérült képeiről megállapítható, Wántza korának jobb piktorai közé tartozott, noha egyátalán nem sorolható azon művészek közé, kiknek műveit arannyal mérték. Egyébiránt kevés számú ismert műveiből, művészetére végérvényesnek elfogadható következtetéseket alig vonhatunk, mert a képek annyira kopottak, s az idő által megviseltek, hogy egyelőre, míg egy-két jobb állapotban fennmaradt és teljesen kidolgozott képére nem akadunk, képességeire tiszta fogalmat nem alkothatunk. A képeivel különben igen mostohán bánt el az idő. Az ismert képek csaknem kivétel nélkül évtizedekig hányódtak padlásokon, s könnyen elképzelhető, hogy az amúgy is gyenge minőségű vászonra nem a legjobb festékkel festett, [vagy az] összegöngyölt és gyűrt képek milyen állapotban kerültek ismét napfényre. Nagyobb szabású, s bizonyára jelesebb művei pedig éppenséggel áldozatul estek a furcsán értelmezett takaré-