Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1998 (Szeged, 2000)

NÉPRAJZ - Füvessy Anikó: Adatok a Dél-Alföld fazekasságához

jelzi, hogy Szeged fazekasai a XIX. század közepén a divatos formákat és motívumokat átadás szintjén még kevésbé ismerhetik. Feltételezzük, hogy a vándorló fazekaslegények az inasoknál jóval nagyobb számban jelentek meg Hódmezővásárhelyen már a céh alapítását megelőzően is. Közvetítésükkel az itt megismert díszítőtechnikák, díszítmények és edénytípusok egy része rövid idő alatt az Alföld északi központjaira is átterjedt. Fontos eredménye volt a kutatásnak, hogy az Alföld két eltérő, vásárhelyi és debreceni indítású fazekasstílusának választóvonala is kirajzolódott, mely Mezőtúrtól északra húzódik. A választóvonaltól délre a rezes vasoxid mázas, karcolt díszítmények az uralkodóak, de a kialakulás idején törökös hatások (mázfolt, fésűs díszítmény) is érvényesülnek. Az északi központok a hódoltságkor legszebb magyar hagyományait örökítik tovább az írókás ornamentikában és az ólommázban. Az Alföld északi és déli részén világosan látható, hogy eltérő ízlés kiszolgálására rendezkedtek be a fazekasmesterek. Úgy tűnik, hogy a nagy déli központ, Vásárhely a divatdiktáló, mely ezt a szerepét mindvégig megőrzi. Nem véletlen, hogy a kék-fehér színösszeállítás is innen terjedt el az Alföldön. Divatalakító szerepe összefüggésben van azzal is, hogy ezen a vidéken korábban megteremtődött az önálló paraszti népművészet anyagi alapja. A drágább zöld-, majd kék máz használatát részben ez is magyarázza. A stílusbeli eltérést edénytípus és terminológiai eltérés is kíséri. Délen pl. a butélia elnevezésű pálinkásedény téglatest alakot követ, északon ovális elölapú, gömbölyű oldalú, elnevezése pedig bütykös, kisbutykos. Példányai északon formailag is kettéválnak attól függően, hogy folyóedénynek (gömbölyű oldal) vagy alkalmi edénynek (szögletes oldal) készítik-e. Délen a boroskancsókat mihóknak, mihókórosnak, északon órosnak, pintesnek nevezik. Míg a Dél-Alföldről elmondhatjuk, hogy nagyhatású indítóközpontja, Vásárhely a paraszti stílus minden állomásában fontos szerepet játszott, addig az északi két központ, Debrecen és Miskolc a stílusfejlődésben a XIX. század második felétől már alig játszott szerepet. Szerepét azok a közepes nagyságrendű központok (Mezőcsát, Tiszafüred, Gyöngyös) vették át, ahol a jó minőségű agyagból az igényes díszítménnyel ellátott termékek a vásárlókörzet ízlésével találkoztak. Itt ezek a második hullámban alakult centrumok a stíluskölcsönzői az egy-két mestert foglalkoztató, XIX. század utolsó negyedétől létrejövő kis regionális központoknak, míg a Dél-Alföldön Vásárhely a második hullámban vezető sze-