Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1997 (Szeged, 1998)

TERMÉSZETTUDOMÁNY - Csongor Győző: A „déli végek” flórakutatásának története, különös tekintettel Csongrád megyére

FEICHTINGER Sándor (1817-1907) Esztergom városának főorvosa, Szeged „második Somogyi"-ja, 1884-ben élete munkája tudományos eredményét nagyértékü herbáriumát az „árvízsújtotta" Szeged közönségének (pontosabban a leendő szegedi egyetemnek) ajándékozza. Ez a közel 20.000 lapos gyűjtemény jelenleg a Móra Ferenc Múzeum tulajdonában van. GYŐRFFY István (1880-1959), a szegedi egyetem növénytani intézete igazgatója, a helyi Füvészkert s a „virágtalan" iskola („FÓLIA CRYPTOGAMICA" folyóiratának alapítója fiatal korában a mohák mellett az edényes növények (Tátra) kutatásával is foglalkozott. Nem gátolta (mint azt magam is, egykori asszisztense bizonyíthatom) iskolája tagjainak virágos növények iránti érdeklődését. Szegedre kerülésekor (1921) írja, miszerint mitterburgi MITTERPACHER Lajos jezsuita tanár, c. apát gyűjtéséből, régi herbarium létezik a piaristák tulajdonában. Ennek a gyűjteménynek azonban idők folyamán, a rend hanyatlásával együtt nyoma veszett. A FEICHTINGER-LÁNYI s a mások (mint THAISZ Lajos, WAGNER János), s köztük a magam gyűjtötte növény anyaggal itt nem foglalkozom, csak utalok L960-ban („A SZEGEDI MÚZEUM HERBÁRIUMA", Móra F. Múz. Évk. 1958-59) megjelent botanika történeti tanulmányomra, amelyben beszámolok a herbarium létrejöttéről s dióhéjban annak összeállítói gyűjtőútjairól. Alföldünkön régtől fogva nemzeti program volt a fásítás s az erdőgondozás ügye, így természetes, hogy a flóra kutatása terén erdőmérnökök, erdőgondnokok táborából állíthatjuk össze első megemlékező csokrunkat... Kezdjük TEODOROV1TS Ferenccel (1861-1929), a királyhalmi erdőőri szakiskola igazgatójával, aki mint erdésztanító is 35 éves harcot folytatott a fütóhomokkal annak megkötésére s mezőgazdasági termesztésre való bevonásával. Ő volt az első, aki futóhomokon a kanadai nyárral kísérletezett szép eredménnyel. Erdősítő munkája hívta föl a figyelmét a homok flórájára. Gyűjteménye az 1900. évi párizsi világkiállításon is (aranyérem!) nagy figyelmet keltett. Utána idehaza is. Nincs helyem itt, hogy más érdemeiről is beszámoljak, amikre HERMAN Ottó is gyakorta emlékeztetett. A szakiskola monográfiáját is megírta, kézirata azonban a kortársai nagyfokú közönyének folytán a második világháború után megsemmisült. Folytathatnánk VENDRÓ Gyulával, MATUSOVITS Péterrel, KERKÁPOLY Gézával, KALLIVODA Andorral (1866-1936), akiknek biográfiai összegyűjtésével még adósak vagyunk. Hadd emeljük ki közülük az utolsót, aki mint TEODOROVITS és társszerzője, KISS Ferenc, 1906 és 1935 közötti időszakban, az ún. „kapuzárás" előtt (1934-es erdőtörvény) fejtett ki sokoldalú irodalmi tevékenységet.