Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1997 (Szeged, 1998)

IRODALOM- ÉS MŰVÉSZETTÖRTÉNET - Szuromi Pál: Dinamizmus és monumentalitás. Morell Mihály művészetéről

SZUROMI PÁL Dinamizmus és monumentalitás Morell Mihály művészetéről Nem először tapasztalom: művész és életművének karaktere korántsem fedi egymást. Az idős, nyolcvanhat éves fővárosi alkotó, Morell Mihály nagyjából úgy néz ki, mint egy békességben megőszült, tisztes tanár, mérnök vagy hivatalnok ember. De semmi lezserkedő művészies póz. Szürke, egyszerű polgári öltöny, pedáns nyakkendő, s mindehhez szerény, kifinomult modorú, nyugodt egyéniség társul. Aki viszont szembe találja magát Morell plasztikáival, azt előbb-utóbb valami felzaklató nyugtalanság, feszültség keríti hatalmába. Mert mindenfelé eleven, katartikus emberi mozdulatokkal és merészen stilizált, összetett szerkezetű, dinamikus szobortestekkel szembesül. Ezt a találkozást a szegedi közönség is átélhette, minthogy az alkotó kisebbfajta életmű kiállítását épp az itteni múzeumban rendeztük meg (első emeleti díszterem, 1997. IX. 19-XI. 14.). Más kérdés, hogy e bemutatón egy többmüfajú művészt fedezhettünk fel. Elvégre a változatos, mozgalmas plasztikák szomszédságában mintegy húsz modern szellemű, avantgárd olajkép is helyet kapott. Ahogy megtudtam az alkotótól: valójában csak az utóbbi öt évben tért át a piktúrára. Hogy miért, miféle késztetésre? Ez a későbbiekben úgyis kiderül. Most inkább az a feltűnő: mennyi tematikai, formai rokonság létezik e többvágányú művészetben. Látható például, hogy Morell Mihály expresszív, szürreális müveit egyféle romantikus, filozofikus világszemlélet élteti. Számára éppúgy alapvető fontosságú a kezdet és a vég, a háború és béke vagy a véges és végtelen kérdésköre, mint a mozgás és a nyugalom, a tragédia és az irónia dilemmája. Miként kompozíciós gondolkodását is a kontrasztos, szintetikus felfogás jellemzi. Hiába feledkezik bele gyakran az esetlegesnek tűnő, misztikus és áttört formák izgalmába, ám művei hátterében lépten-nyomon ott sáfárkodik a szerkesztő elvű, racionális magatartás. Persze rokonság ide, hasonlóság oda: a művész munkásságában mégiscsak a szobrászi értékek kiemelkedő fölénye érvényesül. Akárhogy is vesszük: jóformán semmit sem tudunk e tehetséges, invenciózus kortársi alkotóról. Nem mintha nem lett volna néhány fővárosi és vidéki tárlata, nem mintha a kritika teljességgel hallgatott volna róla. Szó sincs erről. Bizonyos azonban: Morell Mihály sohasem tartozott a nyüzsgő, tülekedő, magamutogató alkotók közé. Innen adódott, hogy egy jobb sorsra érdemes, kiváló képességű szobrász kénytelen-kelletlen a pálya perifériájára került. Még akkor is, ha az értőbb, rangosabb tisztelők és pártolók sem hiá-