Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1997 (Szeged, 1998)

IRODALOM- ÉS MŰVÉSZETTÖRTÉNET - Lengyel András: Irodalomszociológiai reálfolyamatok és kultikus magatartás. Az 1923-as szegedi Juhász Gyula-jubileum néhány tanúsága

mélyesen találkozva, személyesen is közelebb kerültek egymáshoz, s érzékelhették (részleges) alkati rokonságukat is. Aligha véletlen, hogy egyik, a jubileumra visszatekintő levelében Kosztolányi Mórát külön is emlegette („megnyugtató, hogy van" - írta róla [Paku Imre szerk., 1962.391]). Majd, már Móra halála után ő írta az egyik legjobb, legértőbb cikket is a szegedi íróról. 3. De a jubileum irodalomszociológiai tanulságait nyomozva, mindezeken túl még egy harmadik nagy problémakörről is szükséges szólni. Ismeretes, hogy az irodalom - szociológiai értelemben vett - alapviszonya: író, mű és olvasó viszonya. Nagy irodalomtörténészünk, Horváth János egyenesen úgy vélte, hogy ez az alapviszony az irodalomnak minden változáson túl megmaradó, tovább nem redukálható alapvető specifikuma. Ma ugyan a „szerző halálát" véljük tapasztalni és mű és olvasó izolált viszonya is problematikussá lett, mindez azonban - szociológiai nézőpontból - maga is magyarázatra váró korélménynek tetszik. Anélkül tehát, hogy itt e kérdéskör akárcsak legalapvetőbb vonatkozásait is tárgyalnám, arra hívom föl a figyelmet, hogy az olyan típusú rendezvények, mint a szegedi is volt, minden alkalommal író-mű-olvasó összetartozásának tudatát erősíti, reális, bár alkalmi és ideiglenes viszonyként tételezi. Ez, persze, ha jobban belegondolunk, evidens, hiszen ilyen alkalmakkor írók is, olvasók is személyesen, egymás számára érzékelhetően jelennek meg, a maguk nehezen kétségbe vonható fizikai realitásaiban. Az olvasó meglátja, vagy legalábbis meglátni véli a mű mögött az alkotót, az író pedig érzékeli olvasói (némileg persze, kultikusan homogenizált) reakcióit. író, mű és olvasó viszonya egy pillanatra újra „közeli" lesz, archaikus egysége helyreáll. Ez persze azzal jár, hogy az alkotó személye, pontosabban a személyéről e folyamatban kialakuló kép így, vagy úgy, de rávetül a műre, s alakítja a recepciót. Hogy elfedi-e az író „teste" a művét, ahogy József Attila kapcsán hajdan Radnóti írta, megvizsgálandó kérdés lehet. Az azonban tény, hogy a kultikus folyamatban értékesként elismert mű révén az alkotó fizikai-történeti személye is fölértékelődik, sőt szakralizálódik. Az alkotó - mivel az értékes mű létrehozójaként értelmeződik - az irodalmi kultusz tárgya lesz. Egyben, ugyané folyamat másik oldalaként, az alkotó kultikus megemelése következtében, pozícióba jut a mű kultikusan determinált olvasata. Az az olvasat, amit az alkotó ad vagy sugall saját maga vagy alkotótársa művéről. Esetünkben ez azt jelenti, hogy a Juhász-életmű olvasatának irányait, mintáit és értelmezési kódját bizonyos mértékig az őt köszöntő írók intenciói alakították. Az irodalomszociológiai reálfolyamatok és a kultikus magatartás tehát összefonódott, s a Juhászéletmű köré egy kultikusan preformált lehetséges világ épült föl - az olvasói tudatban. Itt az az összefüggés érhető tetten, amiről - a morál kapcsán Nietzsche beszélt a dolgokba mi visszük bele az értéket. A magányos, csak a