Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1992 (Szeged, 1993)

MŰVÉSZETTÖRTÉNET - Szuromi Pál: A szegedi nyári tárlatok alakulásrendje

hát, hogy ezzel egy időben megrendezték a szegedi kiállítások díjnyerteseinek bemutatóját. Ami önmagában is azt sugallta: ez a rendezvény immár a végét járja. Igazolja önmagát, közben búcsúzkodik. Ámde a Tisza-parti bemutató mégis életben maradt. Míg hasonszőrű társai - a vásárhelyi őszi tárlatot kivéve - sorra-rendre elapadtak, megszűntek, addig e kiállítás felvállalta a folytatást, az újrakezdést. Igaz, 1988-ban a legutolsó nyári tárlat idején még mindig bizonytalan volt e rendezvény sorsa. Mostanra viszont tisztázódott: Szegednek igazában szüksége van e seregszemlékre. Mindenesetre a jelenlegi tárlat anyaga visszaigazolta e döntést. Mert ritkán pályázott még ide annyi alkotó, mint az idei alkalommal. Ez pedig a bemutató minőségi összképét is jótékonyan felerősítette. E gazdagságban azonban újra csak visszaköszön a hazai képzőművészeti rendezvények megcsappanása, nem is szólva a szegedi kiálh'tás 4 éves elmaradásáról. Tényleg: a nyári tárlatok hullámzó minősége némiképp a szabadtéri játékok pályafutásával analóg. Mi több: e kiállítás voltaképpen a szegedi szabadtéri teátrum köpönyegéből bújt elő. Az ötvenes évek végén ahghogy felújították ezeket az előadásokat, nyomukban hamarosan megszületett a nyári tárlatok eszméje. Ráadásul volt idő, amikor e bemutató szervezői kimondottan olyan műveket szorgalmaztak, amelyek valamiképpen az irodalom, a színház, a művészetek világához kötődnek. De aztán elmaradt e tematikai inspiráció. A korábbi motivációknak ugyanis' ahg-alig volt érdemi foganatja. A mostani évekre ellenben ugyancsak megváltozott képzőművészeink kifejezési skálája. Hiszen a jelenlegi tárlat is jelzi: napjainkra éppenhogy a filozofikus, színházias és reflektált tolmácsolásmód került előtérbe. Más szóval: a szintetikusabb, áttételesebb művészi gondolkodás. Egy újrakezdő, hosszabb távra berendezkedő kiálh'tás szervezőinek egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni az elmúlt évtizedek tanulságait. Tudomásul kell venni például: a szegedi nyári tárlat egyre kevésbé aspirálhat arra, hogy majd a hazai kortárs képzőművészet hiteles és rangos keresztmetszetét fogja adni. Sajnos, erre már a fővárosi országos bemutatók sem képesek. Hogy mi marad akkor? Lapozgatom a szegedi nyári tárlatok katalógusait. Kíváncsi vagyok: kik azok az érdekesebb, jelentősebb művészek, akik hosszú éveken át kitartottak e kiálh'tás mellett. S legfőképp az érdekel: vajon mi motiválta e hűséget. Nos, látszólag egyszerűnek tűnnek a dolgok. Vannak, akik azért jönnek ide készségesen, mivel ezen a környéken születtek. Másokat viszont szemlátomást az elismerés, a díjazás kötött e bemutatóhoz. Elvégre mindenki becsüli azt a helyet, ahol az átlagosnál jobb szemmel értékelték munkáit. Úgyhogy az anyagi, erkölcsi megbecsülés tényét célszerű komolyan venni. Végül azok az alkotók is vissza-visszajártak a nyári tárlatokra, akik rövidebb-hosszabb ideig a megye valamelyik művésztelepén dolgoztak (cson-