Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1992 (Szeged, 1993)

NÉPRAJZ - Nagy Vera: A kender termesztése és feldolgozása Szegváron

A kender termesztése. 153 hoz használta fel. Szegváron tehát mind az áttört, mind a deszkás szerkesztésű tiló ismert volt. Az áttört változatok fogazott oldalélűek és egy vagy két nyelvűek, ami a fölső, mozgatható kar vágóéleinek számát jelenti. Szegváron a vágóéi számát meghatározták úgy is, hogy egyes és dupla, egyfejes, kétfejes. Az egyfejes mindig törésre szolgált, a dupla vagy kétfejes tisztításra. A deszkás szerkezetűeknél a levél szót használták az élek, illetve a deszkák megnevezélsére. Törésre szolgált az alul 3, fölül 2 levelű, a üsztító-tiló alul 4, fölül 3 levelű. A törő levelei távolabb álltak egymástól, a tilónál szorosabban. A kendertörőket ügyes parasztemberek is el tudták készíteni, de az utolsó példányokat már bognármesterek csinálták. Kendertöréskor a kévéket szétszedték és marékszám törték, erős ütéseket mérve rá, hogy kihulljon a csepü, a naggyá pozdorja, a pozdérja. A pozdorját a nyári katlanban tüzelték el, ma bútorlapokat készítenek belőle. A ü lóval való tisztításkor a kendercsomót húzva nyomkodták a szerszámon. Ha még így sem volt elég puha, akkor lábbal is megtaposták, morzsolták. A rost kikészítésének utolsó munkafázisa a gerebenezés vagy fésülés. Szegváron e két szó alakváltozatait használják a munkafolyamatra és a szerszámra egyaránt: gerebenezés, gerebenyëzés, fűsülés, gerebeny, fusű. A gerebenezés is őszi munka, ha télire maradt, akkor előtte a kemencében kiszárították a kendert. Ezt a munkát kisszékre ülve, a szerszámot egyik lábbal és bal kézzel rögzítve végezték, vagy állva és a gerebent széklábra kötve. Szegváron kétféle gerebent használtak, egy ritkább és egy sűrűbb fogút. A ritkával kinagyolták a kendert, a sűrű fogúval átfésülve lett szép vékony. Ezt hívták fejkendernek, feje kendernek vagy javakendernek, s ebből lehetett finomabb fonalat fonni. Ezt a kifésült kendercsomót összesodorták, végeire csomót kötöttek, s két üyen darabot egyik végénél összekötötték. Ezt babának, bubának nevezték. A gereben szögei között maradt szálak neve kóc. Ezt összegyűjtve, egy sima lapon szétterítették, henger formára felhajtották, azaz feltekerték gugyéllóba. Ezt a férfiak sodorták meg durvább fonálnak, melyből zsákot, ponyvát szövettek. A fonás a lányok, asszonyok téli foglalatossága volt, ami századunkban már nem járt együtt szórakozással, sőt ezt is mint más egyéb közönséges házimunkát, csak hétköznap illett végezni. A 80 éves Levendovits György elmondása szerint édesanyja vasárnap font, szomszédasszonya ezt meglátva megjegyezte: „A vasárnap font fonál nem soká tart." A rosszalló megjegyzésre édesanyja így vágott vissza: „Anná tovább tart, mint aki hétköznap sé fonnya". A fonás eszköze a múlt században és századunk első évtizedeiben a guzsaly, amit itt gyalogrokkának neveznek. Azokban a gazdaságokban, ahol a két világháború között még nagyobb mértékű kendertermelés folyt, ott a '30-as, '40-es években szereztek be kerekes rokkát, amit pörgőrokkának is neveztek. A legtöbbször vidéki mesteremberekkel csináltatott rokkákkal már külünböző finomságú fonalat lehetett fonni.