Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1991 (Szeged, 1992)

NÉPRAJZ - Fehér Gábor: Motivációk és célok Mórahalom iparűzőinek körében

Arra, hogy interjúalanyaim úgymond "motivációit" és "céljait" firtassam, J. Frykman Ethnográfiában megjelent tanulmánya inspirált, aki a svéd társadalom 20. századi változásának képét rajzolta föl jórészt ebből a perspektívából. Az efajta munka módszertanában nem lévén járatos, meg kell mondjam, hogy annak eredményéhez a legszélsőségesebb várakozásokat fűztem. Ami a munkamódszert illeti, az annyiból állt, hogy az iparkutatás számos egyéb aspektusát végigbeszélve, általában a beszélgetés végén szándékoztam megkérdezni, hogy miért választották saját szakmájukat, mik (voltak) a céljaik az életben és a pályán, továbbá - mint egyik alapvető motivációs tényező - melyek életük legfontosabb értékei. És elsősorban "Azért lettem kazánkovács és nem vattacukorkészítő, mert..." kezdetű válaszokat vártam, amelyek persze szintén nagyon érdekesek, hiszen a pályárairányító döntéseket néprajztudományunk egyáltalán nem, vagy csak igen kevéssé ismeri. Hogy a munka eredménye mégsem ez lett, ahhoz azonban nekem - lehet mondani - szinte már semmi közöm sincs, azt a munkafolyamat maga, nem utolsósorban pedig beszélgetőtársaim alakították azzá, ami. Szerepem a meglepő élmények rögzítésére korlátozódott. Az első meglepetést mindjárt az okozta, hogy a motivációkra vonatkozó kérdést az esetek jórészében nem is kellett feltenni: a lényegi válaszok az adatközlők életútjából egyértelműen kiolvashatók; jelezve ezzel azt, hogy ezek a döntések a válaszadók számára - sokszor megfogalmazatlanul is - mennyire fontosak. Ugyanakkor világossá vált az is, hogy a pályára irányító elhatározások (hacsak az "ipart" mint olyat nem tekintjük önálló pályának, ami pedig helytelen) egészen a ma a településen dolgozó legfiatalabb generációkig (1950-es évek második felében születettek) legfeljebb megvalósíthatatlan álom lehetett, ha egyáltalán létezett. Szépe József cipész, a helyi iparosok doyenje (1905), aki budapesti lelencgyerekként került Csanádpalotára nevelőszülőkhöz, majd béresnek, azzal a céllal indult Szegedre, hogy iparos szakmát tanuljon: "Bármilyet, csak ne kölljön cselédnek lönni. " - emlékezik vissza. Sikerrel járt, szabadult segédként érkezett Mórahalomra. Kevesebb szerencséje volt Somogyi Istvánnak (1912), aki utóbb, egész családjával vályogvetésre adta a fejét: "En mindönt mögpróbáltam, csak, hogy bírjak élni, hogy a családnak bírjak keresni. " Vásárhelyi Illés szabó (1909) nevelőanyjától menekült, a délvidéki Rziha Károly (1902), Mórahalom később megbecsült mészárosa a határrendezés elől, és kazánkovács segédből váltott élelmiszeriparra. Bodor Lajos bognár specialista (1900) családja eltartása végett vállalt munkát, nemkülönben fia, György is (1933), akinek 1990-ben kőműves szakmunkásként éppen 6300 Ft volt egyhavi fizetése. "Erre mönt az egész játék rá, hogy pótoljam a keresetöm. Szórakozásba,