Múzeumi Kutatások Csongrád Megyében 1983.

MŰVÉSZETTÖRTÉNET - Szuromi Pál: A komikus és groteszk látásmód természetéhez

gek kialakulásában túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítanánk az ókori örökségnek. Anogyan a huszadik századi művészet és világszemlélet közvetlenebb forrásait is elsősorban a romantika vagy a manierizmus korábsn jelölik meg a szaktudományok, úgy az ironikus, humorct, oroteszk tendenciák esetében is ezekhez a periódusokhoz célszerű igazodni. Annál inkább, mivel éppen a romantikusok fedezik fel e kifejezési formák valódi jelentőségét, s ezzel együtt hátat fordítanak a klasszikus antik példáknak. A másik oldalon ugyanakkor a feledésre ítélt középkorra, egyszersmind a nemzeti tradiciókra irányitják a figyelmet. Innen érdemes hát nekünk is indulnunk. Nem mintha a középkor lenne a komikus áramlatok bölcsője. Inkább ez az a korszak, amelyik a leghatározottabban elutasítja a dinamikusabb, dialektikusabb valóság- és művészetfelfogást. Dóllehet pontosan a középkori ember élhette at a legintenzívebben test és lélek, a gyarló és ideális lét, továbbá a világ és túlvilág ellentéteit, ám mindezekből a feszültségekből sem a tragédia, sem pedig a komikus művészet nem tudott kisarjadni. Mert a korszak eszmerendszerében pusztán a mennyei létforma rendelkezett igazi értékekkel, amikhez csupán a fenséges, magasztos szellemiségű kifejezés kapcsolódhatott. A középkori gondolkodásban mindazonáltal kezdettől fogva megtalálhatók a komikus képzetek. Ne feledkezzünk meg például az ördögök jelenlétéről, akik külsejüknél, küldetésüknél fogva egyszerre komikus és félelmetes hatásúak voltak. Ráadásul a keresztény hit lazulásával párhuzamosan egyre többször beépültek a mindennapi és a művészi gyakorlatba. Ott voltak a misztériumjátékok szereplői közt, a népi fametszck és kőfaragók munkáiban vagy a vaskos humorú plebejus irodalomban. Hogy a középkori valóságban mennyiféle groteszk és komikus képzet halmozódott fel, erre talán Hieronymus Bosh vizionárius festészete a legjobb példa. Ha megfigyeljük a