Múzeumi Füzetek Csongrád 5. (Csongrád, 2002.)

Deák József Áron: A Csongrád környéki táj története a XVIII. század végétől napjainkig élőhelytérképek tükrében

képviselt. A mocsárréteket az ecsetpá^sitos mocsárrét (Alopecuretum pratensis) és annak korai sasos (Carex praecox) fáciese képviselte, amely már akkor is csak foltokban volt jelen, ugyanis ezeket az iszapos földeket is felszántották. A Körös mentén az ártéri mocsárrétek nagyobb arányban maradtak fenn, mert a Körös megbízhatadan vízjárása miatt ezeket nem volt célszerű feltörni, kaszálóként, legelőként használták őket, amit az enyhe szike sedés is indokolt. A legnagyobb mocsárrétek ma is a Körös mentén találhatók e területen. A Carex praecoxos fácies ha volt is, mára már eltűnt. A mocsárrétek tiszai hullámtéri állományai közül a Köröszugban csak a Körös-toroknál maradt fenn hírmondó, de ezt is a gyalogakácosodás fenyegeti. A ruderális és adventiv fajok elszaporodása a művelés megszüntetésével kapcsolatos. A felhagyott szántók és a leromlott mocsárrétek helyén az 1950-es évek elején tarackbú^ás (Agropyretum repentis Felföldy 1942) és csillagpá^sitos (Cynodontetum dactylitis) gyepek alakultak ki. A tarackbúza jelenléte a gátoldalon, a menetett oldal óparlagjaiban most is jellemző, a csillagpázsit szerepe alárendelt. Az 1950-es években telepített, sarjaztatott nyarak mára már védendő, természetközeli puhafa-ligeteidé alakultak (fekete gólya-fészkelés), de a kocsányos tölgyesek aljnövényzete sajnos erősen zöld juharos. Az eredeti fű^-nyár ligeterdok (Sakceto-Pouletum albae, később Salicetum albae-fragilis, ma revízió alatt) a tiszai és körösi hullámtéren akkor jóval kisebb területre összpontosultak, mint ma, ugyanis helyüket szántók foglalták el, bár a mentett oldali holtágaknál jelentősebb előfordulásokat említ Tímár, bár az itteni erdők már akkor pusztulásnak indultak. Az egykori erdők helyét a vetésben elszaporodó hamvas szeder indikálta. Tímár külön megemlékezik a Mámairéti Holt-Tisza „két karjánál" és a „Körös-torkolati fattyúgátak" mentén lévő jobb állományokról. Ma ezek közül a Mámairéti Holt-Tisza felső fokánál ma is megtaláljuk e puhafa-ligeterdő maradványt, ám az alsó foknál ezek szinte teljesen megsemmisültek. A fattyúgátakat kísérő állomány valószínűleg a Dög-Körös erdeje, amely ma is a természetvédelmi terület egyik értékes füzes állománya. Tímár megemlíti a gát mentén telepített hullámverés elleni védelmet szolgáló erdőket is, amelyek ma szintén értékes élőhelyek, bár 2 szakaszon is az 1970-es években, illetve 1995-ben nemes nyárassal váltották fel azt (a kubikgödröket eldózerolták mindeközben). A hullámtéri kukoricaföldek leggyakoribb gyomtársulásaként az EchinocloetoPolygonetum lapatbifolik említi (lásd parti zátonyokon is). A magasabb fekvésű hullámtéri kukoricásokban e társulás fakó muharos (Setaria glauca) fáciese is előfordult, amelyben a me^ei t^surló (Equisetum arvense) számított jelentősebb gyomfajnak. A kukoricaföldek mára visszaszorultak (volt Mámai-komp), s az intenzív agrotechnológia miatt egyik gyomfaj sem jelenik már meg nag)' tömegben, az egykori társulás képviselői - egyes mocsári, iszapnövényzetet alkotó fajokkal - legfeljebb csak magas árvízi vízszinttel jellemezhető években jelennek meg nagyobb számban. Tímár az akkori árvízvédelmi töltések növényzetét vetett fűmagkeverékből fejlődő (tehát emberi beavatkozással létrejött, befolyásolt) ártéri mocsárrétet megközelítő, jó szénát adó gyepnek minősíti. Társulástani elnevezést ő sem használ, de megemlíti, hogy „szokatlan növényfajok" megtelepedésére is alkalmas élőhelyről van szó, s az árvizek gyakoriságának, időtartalmának, a lejtő expozíciójának, a talajbéli különbségeknek (iszapos-agyag, lösz) és a taposásnak nagy szerepe van egyes változások előidézésében. A gát