Múzeumi Füzetek Csongrád 5. (Csongrád, 2002.)

Deák József Áron: A Csongrád környéki táj története a XVIII. század végétől napjainkig élőhelytérképek tükrében

Amennyiben a katonai térképre tekintünk megállapíthatjuk, hogy nemcsak a mentett oldali ártér, hanem a hullámtér jelentős része is művelés alá került a XX. század első felében. A természetes vegetáció jelentősebb elpusztulása erre az időintervallumra esik. A hullámtéren folyópartig lenyúló szántók mellett gyümölcsösök is voltak különösen a nagyréti, mámairéti és szentpáli (Tiszasas) Tisza-szakaszon. A hullámtéri gyepek leginkább a Körös mentén és a Tisza szentesi szakaszánál úszták meg a felszántást, ahol akkoriban mocsárrétek voltak. A fűz-nyár ligeterdők kiterjedése valamelyest nőtt elsősorban a kubikgödrök mentén valamint a folyópartokon. Különösen jó állományok lehettek a Tiszasas és Elléspart közti szakaszon. A sarjadó erdők közt szántó mozaikok is megbújtak. A Gyójai-sziget és a Szentpál környékén nagyobb bokorfüzesek is voltak. A tölgyszíl-kőris ligeterdők a Györfösi állománytól eltekintve eltűntek a területről. Az ártér mentett oldali része megjelenésében hasonult a többi Csongrád környéki agrártájhoz, a „rétek" elvesztették rét jellegüket: a tájat gyümölcsösökkel körülvett tanyák és kistáblás mozaikok jellemezték (lásd Mámairét, Nagyrét, Kisrét, Bökény (Csongrádon), Mentett-rét, Felső-rét, Alsó-rét (Szentes)), de a szocialista mezőgazdaság hatására kezdtek a nagytáblás szántóföldek is megjelenni (Dél-Tiszazug, Magyartés). A szocialista mezőgazdaság jegyében a szelevényi Tó-köze-öblözetben és a magyartési Csárdáson még rizsföldeket is létesítettek (mára felszámolták őket). Az egykori árterület gyepei csak Bokrospusztánál, a Hosszú-hátnál, a Vadasnál, Jaksoron, Kistőkénél és a Zalotai-laposban maradtak meg, amelyek jelentős része másodlagosan szikesedett. Rendkívül érdekes, hogy a Kelem kisparcellás szántóföldjeibe kisparcellás gyepek, feltehetően mocsárrétek ékelődtek. A Kiskunsági-löszöshát gyepjeinek területe legfeljebb kis mértékben csökkent. A Bokrosi-szőlőhegyen a szőlő és gyümölcstelepítések egészen a megyehatárig nyomultak. A Vadas, Öthalom, Demeter-ér környéke szintén sok gyümölcsössel bírt. Mit ír Tímár az 1950-es évek Csongrád környéki ártéri vegetációjáról és mi változott azóta? Tímár a Tisza meder megcsappant, homokos-iszapos parti zátonyainak jellegzetes pionír társulásai közt említi: a törpe palka-káka társulást (DichostylietoGnaphalietum uliginosi, ma Tis^a-parti is^apgyopáros (Dichostylido michelianae - Gnaphalietum uliginosi), Timár, 1947 (Borhidi, 1999)), a kedvező vízállás esetén kaszálóul használt talpas muhar-lapulevelű keserűfű társulást (Echinochloeto-Polygonetum lapathifolii, ma lapulevelű keserűfű - kakaslábfű társulás (Echinochloo-Polygonetum lapathifolii, Soó&Csürös 1947, (Borhidi, 1999)), és ez utóbbi társulás legeltetésre használt karcsú bajuszfúves (Heleochloa alopecuroides) fáciesét, a zátonyokon sávokban lerakódott uszadékon kifejlődött farkasfogtársulást (Bidentetum tripartiti), és a már akkor is erdészeti művelés alatt álló bokorfú^es (Salicetum albae-triandrae) társulást. A Körös mederfalára is hasonló növénytársulások voltak jellemzőek, de kiterjedésük kisebb volt, hiszen a folyóra a zátonyképződés kevésbé jellemző. Agyagjelző növénytársulásként azonban Tímár a falusi (faluszéli) libatopost (Chenopodietum urbici) a körösi zátonyoknál külön megemlíti. Tímár korában a kapás növények termesztése a tiszai hullámtéren a legmélyebb, fekete réti agyaggal kitöltött térszínekre szorította vissza a mocsári növényzetet, amit tavi kakás (Schoenoplectetum lacustris, Chouard 1924), fiatalon alomnak kaszált pántlikafüves (Baldingeretum arundinacea, ma Carici gracilis-Phalaridetum Kovács&Máthé 1967, Soó 1971 corr. Borhidi 1996) (Borhidi, 1999)) és éles sasos (Caricetum gracilis, Almquist 1929J