Múzeumi Füzetek Csongrád 3. - Csongrád város gazdálkodása (Csongrád, 2000.)

Dohánytermesztés

Az 1857-es pesti országos gazdasági kiállításon Csongrád is részt vett dohányával, mint kiváló termelőhely.

46 A dohánytermesztéssel a 20. században sem hagytak föl Csongrád környékén. Tiszaújfalun az uraságnak 12 dohánykertésze volt a század elején, akik számára a ló tartást is engedélyezte, hogy a dohányt tudják szakítani. Egyes gazdák is foglalkoztak dohánytermesztéssel, felesben műveltetve földjüket. Az 1940-es évek második felében különösen nagy volt a kereslet a dohány iránt, Pestről is lejöttek cserélni. A dohányt Mátyás napján (február 24.) vetik. Trágyából készítettek meleg ágyást, vékony földkéreggel beborították, ebbe kicsit belekaparták a csírás dohánymagot, majd locsolgatták. Éjszakára betakarták nâdhas^uravA vagy àrokhas^uravA. A haszurához a növény szálait oly módon kötötték össze, hogy egy takarót alkosson. A has^ura szó nyelvészeti vonatkozásait is érdemes megemkteni, annál is inkább, mert Kniezsa István szerint a szó legkorábbi előfordulása éppen Csongrádról való 1878-ból, hacura alakban. A szó oszmán-török eredetű, s az arab-török hasyr — gyékény jelentésű szóból származik. A törököknél, bolgároknál, szerbeknél a gyékénytakaró használata elterjedt a mindennapi életben, viszont dohánypalánták nevelésére a meleg éghajlat miatt nem szolgálhatott. A dohánytermesztéssel való kapcsolata Takács Lajos szerint föltehetően ettől a területtől északabbra alakult ki, valószínűleg az Alföldön vagy közveden török hatásra vagy a dél-alföldi szerb lakosság hatására, akik már a 18. század elején jelentős kertkultúrával rendelkeztek. Maga a szó a töröktől megszákt Dél-Alföldön terjedt el, elsősorban a dohánytermesztők körében.

47 A dohánypalántákat tavasszal, ápriks végén ültették ki egymástól 40-50 cm távolságra. Kapa hátuljával kis gödröket csináltak,.belocsolták és abba rakták a palántákat. A növekvő dohányt legalább háromszor kekett kapálni. A dohányszedés Péter-Pálkor (június 29.) kezdődik, ekkor lehet szedni az aljdobányt, azaz a már érett alsó leveleket. A leszedett leveleket dohányzsinegre fűzték fel, és kinn a szabadban szárították. Ha eső jött, be kekett hordani a színbe vagy pajtába, de kinn a levegőn ért, pirosodott a dohány levele. Néha meg kekett forgatni, hogy mind a két oldala egyformán száradjon. Akkor volt jó, ha szép sárga lett. A száraz dohányt a pajtában felaggatva tárolták, és télen kezdték meg a simítását. A gazdák Csanyról hoztak 3-4 lányt simítani. A dohányt lehúzták a zsinegről, méret és minőség szerint külön válogatták a leveleket, majd kézzel elsimították. A simított dohányt bebálázták, cirok vagy nád alapra helyezték sorban, szorosan, majd lekötötték. Ezt a munkát újévre fejezték be, és vitték a dohányt Kiskunfélegyházára a dohánybeváltóhoz. Ezután a birkák is födél alá kerültek, mert a gazdáknál nem volt külön dohányszárító pajta, hanem a juhhodályban tartották a dohányt, s addig a birkák onnan ki voltak zárva. Dohányszárító pajta csak az uraság földjén volt, ahogy arról az 1814-es inventárium tudósít: „Dohányszárító két pajták 1807-ik esztendőben méltóságos Grófné kegyes parancsolatjábul egészen új vályok falakra, közönséges fa munkára nád födél alá 6 benne ákó 46 Miklya Jenő: Csanádapáca. Csanádapáca, 1962. 44. 47 Takács Lajos 1964. 251-252., Kniezsa István: A magyar nyelv szláv jövevényszavai. Bp. 1955. 214.