Múzeumi Füzetek Csongrád 3. - Csongrád város gazdálkodása (Csongrád, 2000.)

Állattartás

vöröshagyma zöldjét is daraboltak bele nekik. Kukoricát, árpát csak akkor kaptak, amikor a bakpulyka hánnya a mérgit, kinő a taknya. Mivel a pulykák szeretnek elkódorogni és kyenkor könnyen kárt is okozhatnak, felügyeletet igényelnek. Amíg kicsik, vagy ha sok volt belőlük, akkor később is, kbapásztor felügyeletére bízták őket. A nagyobbak szárnyatokát levágták, hogy ne tudjanak felrepülni a kerítésre. A határ egyes részei különösen kedveztek a pulykatartásnak. Ilyen volt Bokroson a puszta széle, ahol néhány pásztorcsalád élt. A pásztorok feleségei közül többen rendszeresen neveltek pulykát, adag 30 darabot. Az itteni tanyákat egy ingoványos, zsombékos, vízjárta rész választotta el Kisbokrostól. Amikor még kicsik voltak a pulykák, kosarakba rakva vitték át őket az ingoványon Kisbokrosra, ahol sok tücsök volt és azokat szívesen fogdosták össze. Napközben ennivalót is vittek át nekik, főtt krumpkval kevert darát. Itt szabadon járhattak, szépen híztak, nagyobb korukban pedig már maguk mentek át erre a részre. Ha a pulykát eladás előtt meg akarták hizlalni, akkor is főtt krumpkval kevert darát kaptak, vagy pedig becsukták őket egy ólba és egy hónapig tömték. Forró vízzel leöntött kukoricadarából kézzel galuskákat formáltak, azzal tömték. A pulykák hívószava; pu%sa, puzsa, puj, puj. A gyöngyösnek is nevezett gyöngytyúk felügyelet nélkül elbogarászik a tanya körül, táplálékáról maga gondoskodik. A tanyavkágban többfelé előfordult, de nem volt általános.

97 A gyöngyhúsból főtt levest különösen kedvelték. A páva nem volt haszonállat, így csak néhány nagyobb gazdaságban tartottak belőle dísznek. Időjósló állatként tartották számon, úgy jelezte az esőt, hogy felrepült a legmagasabb fa tetejére és onnan „kiabált". Galamb minden tanyában volt, de sok városi házban is. A húsos napokon, csütörtökön és vasárnap gyakran került az asztalra galambleves. Egy-egy tanyában 150-160 galamb is élt az istákópadláson és az ólpadláson, néhol dúcokban. Szerették a galambokat, mert semmiféle gondozást nem igényeltek, csak egy kis kukoricát vagy ocsút vetettek nekik. Még ennyit sem kekett törődni velük aratás után, amikor a tarlón elhukott szemeket szedték föl, vagy amikor őszi vetés után a föld felett maradt szemeket ették meg. Régebbi fajta a pallagigalamb és a törökgalamb, az újabb fajták az 1940-es években jelentek meg: magyar ház}, king, posta, tyúktarka. Bizonyos időszakokban a vármegye felsőbb utasítására a megye más városaihoz hasonlóan Csongrádon is szorgalmazták a selyemhernyótenyésztést. Noha Csongrádon már 1788-ban volt epreskert, a hatóságok sem fenyegetéssel, sem rábeszéléssel nem tudtak jelentősebb eredményt elérni. Az eperfák száma ugyan növekedett, de ezek hasznát a parasztemberek inkább abban látták, hogy termését a disznók szívesen fogyasztották. Az eredményről a vármegye így számolt be a helytartótanácsnak 1832-ben: „... habár e vármegye éghajlata és földje mind az eperfa, mind a selyembogár tenyésztésére kedvező, mindazáltal a föld népe, mely eddig a selyemtenyésztés után senkit