Múzeumi Füzetek Csongrád 3. - Csongrád város gazdálkodása (Csongrád, 2000.)

Állattartás

A szárnyasok között a liba jelentett nagyobb értéket a gazdaságban. Nemcsak a hízott liba eladása volt jó bevételi forrás, de négyszer lehetett tépni és a tollat eladni. Nevelése sem okozott sok gondot, jó időben korán lehetett legelőre vinni. Gyorsan nő, és ha jól táplálják, jó legelője van, ritkán éri betegség. Nevelésének feltételeiről, elterjedéséről Katona Imre a következőket írja: „A ludat Csongrádon sem mindenki tartotta, elterjedésének gazdaság- és természetföldrajzi határai még élesebben kirajzolódtak, mint a többi szárnyas esetében. A tanyákon általánosnak volt mondható, de már a birtoknagyság, továbbá a legelő és főként a vízközelség nagy számbek eltéréseket eredményezett. A közép- és különösen a gazdagparasztok állandóan, nagy számban és eladásra is tartották. A kisparasztok azonban inkább Péter-Pálra vettek három-négy hónapos kbákat és kicsapták őket a tarlóra. A szőlők között — ahol sem legelő, sem pedig víz nincs a közelben — kivételesen volt csak megtalálható. A tanyai parasztság jelentős része inkább vásárolt, mint keltetett kbákat, számukra Tisza melletti Bukros-part, a l/idreér, a Kurca-part lakói, tehát a víz menti birtokosok, továbbá az orosházi, vásárhelyi, és szentesi kofák szakították a növendék libákat. Az emk'tett vízmenti területeken kívül, a csongrádi tanyavkágban még a Nagy-, Mentett- és a Mámai-rét birtokosai tartottak és keltették a legtöbb ludat. Voltaképpen csak a víz- és legelőmenti, továbbá a módosabb gazdag- és középparasztok foglalkoztak keltetéssel, akik tavaszra is elegendő magludat (tenyészludat) hagytak, később pedig legelőről és pásztorról is tudtak gondoskodni. A városban is sokan tartottak ludat: a település ugyanis 5 km hosszan nyúkk el a Tisza mekett. így a Tisza mekett — főként a Belsővárosban — továbbá a széleken is majdnem mindenki foglalkozott vele. A város zártabb belső övezeteiben a hatóságok szigorúan tilalmazták ugyan - a kba ugyanis nagy kárt tud tenni — de majdnem teljesen eredménytelenül: éppen a lúd volt a szegények mindenes, sokszor még disznót is pótló haszonállata, valamennyit igyekeztek nevelni vagy legalább tartani."

96 Ludakra különösen ott volt szükség, ahol eladó lányokat kekett kistafírozni, egyebek mellett tokai is. Ahol csak alkalmanként nevelték, ott magkbát sem hagytak, ősszel mind meghízlalták és eladták. Ha rendszeresen neveltek kbát, akkor a gazdaasszony hagyott tojóákományt. A maglólibákat tél utolján kitojatták, a tojást szakajtóba gyűjtötték. Az elkotló lúd pölyhöt ereset, fészket csinál magának. Ilyenkor helyet készítettek neki az istákóban vagy az óljukban, deszkával körülkerítve, szalmával kibélelve. Sok helyen a kbakeltetés az istákóhoz tartozó takarmányoskandhan vagy répáskandiban történt. Deszkával 5-6 kbának helyet kerítettek el, egymástól elválasztva, mert egymástól is féltették a tojásaikat, ha összevesztek, összetörhették. A rekeszek tetejét is leborították, hogy a kba ne jöhessen ki. Naponta egyszer, reggel engedték ki rövid időre, s amikor elvégezte a dolgát, magától ment vissza. A költés ideje alatt ülőslúdnak nevezték őket. Ha csak egy ludat ültettek, akkor a hátallókosárban készítették el a fészkét. A takarmányszállításra használt vesszőkasba szalmát raktak, közepébe helyezték a tojásokat, a ráült ludat egy másik kassal, a borítóval leborították. Egy kba 15-17 tojást költött ki, melyeken 28 napig ült. Két hét