Múzeumi Füzetek Csongrád 2. (Csongrád, 1999.)

HORVÁTH László András – H. SIMON Katalin: Csongrád város története (A kezdetektől a vaskor végéig)

A szakáiháti csoport élete Magyarországon tehát főként a Vinca-kultúra B periódusával egyidős. Ma még megoldatlan a Körös-kultúrához való viszonya. A kutatók egy részének véleménye szerint a Körös-kultúra a Vinca A periódusban déli hatásokra fokozatosan, de addigi statikus állapotához képest gyorsan átalakult (Protovinca-kultúra) (MAKKAY 1982, 96 skk.). A Vinca A korszak végén érkező szakáiháti csoportnak tehát ezzel a népességgel találkoznia kellett, de hogy milyen kapcsolat állt fenn köztük, arra még áttételes adataink sincsenek. A két nép anyagi kultúrájában közös az emberi arccal díszített edények megléte és a körömcsípéses dísz, amely az elmúlt időszakban egyre több szakáiháti telepen került elő. E néhány közös jellemző azonban egyelőre kevésnek tűnik egy pontos történeti kép felvázolásához. A szakáiháti csoport népének egyrétegű, sok esetben igen nagy felületekre kiterjedő telepei mellett megjelennek a huzamos együttlakást bizonyító többrétegű lakódombjai, idegen szóval telijei. Ennek a déli eredetű településformának ez a legkorábbi megjelenése a Kárpát-medencében. E nyugtalan, majd az AV kultúra megszűnését eredményező korszak lezáródásával egy hosszú, békés időszak kezdődik, mely hozzájárul az Alföld legjellegzetesebb és leggazdagabb neolitikus művelődésének, a tiszai kultúrának a kialakulásához. A középső neolitikum Csongrádon A Hármas-Körös torkolatvidékéről számtalan középső neolitikus település ismert. Ezek közül eddig három tartozik Csongrád város, illetve annak környéke határához. Tari László Csongrád-Szántón talált ilyen korú leleteket, terepbejárása során.

7 Csongrád-Bokroson 1979-ben az akkor épülő Tisza Ili-Vízlépcső mellett a bokrosi pusztán került sor az egyik legnagyobb felületű magyarországi őskori telepfeltárásra. A munkák során több mint hétezer nr-en a szakáiháti csoport közel száz objektumát, főleg hulladékgödrét (2. kép 1-2) és öt temetkezését tártunk fel. A sírokat a telepen rendszertelenül elhelyezve, minden bizonnyal a házak között ásták meg; a halottakat, általános őskori szokás szerint oldalt fektetve, felhúzott térdekkel — talán az alvó ember testhelyzetét imitálva — földelték el. A sírokba tett kevés melléklet — kis edénykék, néhány szem gyöngy —jelezték a sírok korát. A 7. sírból került elő a szakáiháti csoport eddig ismert legkorábbi rézlelete, néhány szem hengeres gyöngy formájában, melyet egykori tulajdonosa, egy 5-8 év közötti kisgyermek hasonló alakú mészkő- és kagylógyöngy öcs kék közé fűzve viselt. Az ártéren húzódó településen az erózió oly nagy pusztítást végzett, hogy az egykori házaknak még az alapozását sem sikerült megtalálnunk (HEGEDŰS 1981,9,17. j.). Szerencsésebb volt a helyzet az ezzel az ásatással nagyrészt egyidőben folytatott másik feltárás esetében, Csanytelek-Ujhalastó lelőhelyen, ahol egy újkökori hosszúház alapjait találta meg az ásató. Az itt előkerült leletanyag szerint (2. kép 3—4; 3. kép) ezt a települést az előbb említett bokrospusztaival egy időben lakták. Erre utal többek között az is, hogy itt is sikerült egy rézgyöngyökkel gazdagított nyakláncra lelni (HEGEDŰS 1981, 3 skk). Csongrád környékének késői neolitikumáról gyakorlatilag semmilyen forrásadattal nem rendelkezünk. A csongrád-belsővárosi leletek között akad néhány, a tiszai kultúrába sorolható edénytöredék, de ez a korhatározáson kívül messzebb menő megállapításokat nem 7 TLM, leltározatlan.