Csengeriné Szabó Éva (szerk.): A Makói József Attila Múzeum Évkönyve 2. (Makó, 2018)
Történelem–História - Gilicze János: A lelei örökföldek
GILICZE JÁNOS A lelei örökföldek Előzmények Christovics Imre Csanádi püspök 1798-ban elhunyt. Utódja, a szegedi születésű Kőszeghy László két évvel később foglalta el helyét a temesvári püspöki palotában. Christovics püspök és elődei mint Makó földesurai, rendszerint szerződést kötöttek a településsel, ami szerint a lakosok a teljes határt használhatták, ugyanakkor a kisebb királyi haszonvételek -italmérés, piactartás, mészárszék, vendéglátás, malmok stb- bevételeit is húzhatták meghatározott készpénz lefizetése ellenében. Az új püspök újra szerződni akart, amiről a város hallani sem kívánt, ugyanis ők azt tartották, hogy az elhunyt földesúrral örök időkre szóló kontraktust kötöttek. Természetesen hosszas per lett a vitából, aminek csak 1805-ben lett vége. Ekkor Kőszeghy püspök a bírósági döntések alapján új szerződést kötött, sőt a makói határból a kopáncsi és a lelei pusztát (összesen 21890 holdat) kiszakította, amiből saját kezelésű allódiumot alakított ki. Ebben az időben a pusztán, az úgynevezett Nagyleién és Kislelén mintegy 30-36 dohánykertész család élt. Létszámuk 1828- ban már 40,1832-ben 44 család, míg 1850-ben már 61 gazda termelte a dohányt a püspöki uradalomtól nyert bérföldjén. 1867-ben Peőcz Ferenc jegyző már 80 családot írt össze ugyanott.1 A lelei kertészek a 18. században a makói tanáccsal kötöttek bérleti szerződést, a város kasszájába fizették a bérleti díjat, valamint vitás ügyeikben a makói elöljárók döntöttek. A század utolsó évtizedeiben megjelentek a helyi közigazgatás első csírái. A bérbeadó és a bérlők közös érdeke egyaránt azt követelte, hogy a kertésztelepen rend legyen. Ezért maguk közül a telepesek kertészbírót választottak, akinek ténykedését támogatta és ellenőrizte az anyavárosi hatóság. A 19. század első felében a kertészközség „költségvetése” már 1000-1500 forintot tett ki.2 Az 1848-1849-es törvények nem jelentettek előnyös jogi változást a lelei kertészeknek, ők ugyanis nem jobbágyok voltak, hanem bérlők, így az általuk használt földterületek nem kerülhettek birtokukba. A bérlők a bérleti idő leteltével nem csak a földterületüket, hanem hajlékukat is elveszíthették. Törvényi rendelkezés hiányában ekkor önálló község alakításáról szó sem lehetett. A képviselőház 1871-ben alkotta meg a XVIII. törvényt, ami a községek rendezéséről szólt. Ennek a 20. paragrafusa kimondta, hogy „minden területnek valamely községhez kell tartoznia.” Arról is rendelkezett ez a jogszabály, hogy az olyan puszta esetében, amelyik korábban egy községhez sem tartozott, a tulajdonos határozhatja majd meg, hogy a jövőben melyik településhez akar tartozni közigazgatásilag. 1 Makó története a kezdetektől 1849-ig. Szerk.: Blazovich László, Makó, 1993. Makói Monográfia 4.338-342. o., Maroslele község monográfiája, (továbbiakban: Mkm.) Szerk.: Rozsnyai János. Maroslele 200. 30-34, és 40-42. o. 2 Mkm..44-46. o. 93
