Csengeriné Szabó Éva (szerk.): A Makói József Attila Múzeum Évkönyve 2. (Makó, 2018)
Néprajz–Etnológia - Purgel Nóra: Egy szegvári „nagyatáder”. Adatok egy műtárgy történetéhez
APJOK VIVIEN A marosi gyógyiszap útja A folyók és városok (tágabban: a víz és az ember) közötti kapcsolatrendszerek kutatása nem újkeletű a társadalomtudományokban. A gyűjtögető, földművelő és állattartó közösségek vízhasználatával több tudományterület (köztük a történelemtudomány, néprajz, földrajz) foglalkozott, ám a modern társadalmak vízhez való viszonyáról kevesebb információ áll rendelkezésünkre.1 Ennek okait - makói viszonylatban - többféleképpen magyarázhatjuk: a Tóth Ferenc által az 1950-es évektől folytatott néprajzi, helytörténeti kutatások jobbára a parasztságra, a néprajztudomány klasszikus területeire (tárgyi kultúra, folklorisztika) koncentráltak, hangsúlyosan történeti perspektívából szemlélve a vizsgált jelenségeket. Az elmúlt években azonban új kutatási „trendek", szemléletmódok jelentek meg a néprajztudományban (is), amelyek az interdiszciplináris,2 illetve a hibrid3 vizsgálati módszereket helyezik előtérbe. Ennek eredményeképp a már korábban érintett, vizsgált témák új megvilágításba kerülhetnek, ugyanaz a jelenség más nézőpontból szemlélve újabb eredményeket hozhat a lokális történelem és néprajz számára. Ennek köszönhető, hogy Tóth Ferenc 20. századi kutatásai - más szempontból ugyan, de - folytathatók a 21. században is, ahogyan a vizsgált jelenség is átível több évszázadon. A Maros folyó mint természeti „jelenség” megragadható a vízgazdálkodás, az árvizeknek a természeti környezetre gyakorolt hatásai, az ökológia szempontjából, ezáltal a természettudományoknak teremtve vizsgálati lehetőséget. Van azonban a Marosnak társadalmi és kulturális aspektusa is, amelyek társadalomtudományi szempontból értelmezhetők. Tanulmányomban a történeti-gazdasági előzmények felvázolásával a folyó társadalmi-kulturális szerepének egy formáját mutatom be röviden, a folyó és a termálfürdő rekreációs4 funkciójának értelmezési keretében. A homokkitermeléstől a gyógyiszapig A marosi gyógyiszap talán kevésbé ismert és elterjedt, mint a makói hagyma,5 de a maga nemében legalább annyira sajátos „termék”.6 Tóth Ferenc helytörténeti kutatásai alapján elmondható, hogy a marosi homokkitermelés jelentős gazdasági erővel bírt, hiszen az így kinyert homok, kavics és sóder nélkülözhetetlen építőanyag volt a 19-20. század fordulójának korszerű építkezésében. A marosi homok tiszta, nem sáros, nem iszapos kvarchomok, mely (az apátfalvival egyetemben) leginkább falazásra és vakolásra volt alkalmas. 1 MÓD 2015, 3. 2 Több tudományt, szakterületet érintő (a tudományterületek közötti kapcsolatra értendő). http://idegen-szavak.hu/interdiszciplin%C3%A1ris Letöltés: 2017.09.15. 3 Több tudomány módszereinek együttes alkalmazása, https://justpublics365.commons.gc.cuny.edu/07/2014/using-hybrid-methods-study-digital-media/ Letöltés: 2017.09.16. 4 Szabadidőben, a tevékeny pihenés érdekében végzett minden olyan kulturális, társas, játékos és mozgásos tevékenység, melyet a napi fő elfoglaltság által okozott fáradtság, feszültség feloldása, a testi-lelki teljesítőkészség és -képesség helyreállítása, fokozása érdekében tesz az ember, http://idegen-szavak.hu/ rekre%C3%A1 ci%C3%B3 Letöltés: 2017. 09.03. 5 Ugyan a lokális városfejlesztési tervek már a kétezres évek közepe óta előirányozták a mezőgazdaság mellett a turizmus életre hívását, megszilárdítását (melyet a városmarketingben is igyekeztek felhasználni: > >Makó. Nem csak hagyma< <), napjainkig mégis a hagyma az, amely márkaként funkcionál, és a „térképen tartja” a várost. Vő.: APJOK 2013. 6 Lásd a fejezet gyógyiszappal kapcsolatos részét. 443
