Csengeriné Szabó Éva (szerk.): A Makói József Attila Múzeum Évkönyve 2. (Makó, 2018)
Történelem–História - Urbancsok Zsolt: Makói zsidó polgársors. Szemere (Schwarz) Manó élete és tevékenysége
URBANCSOKZSOLT Makói zsidó polgársors. Szemere (Schwarz) Manó élete és tevékenysége egy jómódú aradi cipőkereskedő vette el, Margit férje Somló Mihály hivatalnok lett. Ilona - vagy ahogyan a családban szólították, Ili - választását azonban az anyja nem nézte jó szemmel. Ennek ellenére Ili kitartott döntése mellett: férje a csanádpalotai származású, kissé bohém tisztviselő, Leipniker Sándor lett, aki házassága után a családi fakereskedésben dolgozott. Vészkorszak: a polgári elitből a jogfosztottságba Gyáni Gábor szerint a zsidóság, vagyis a polgári elit és a középosztályok, valamint az alsó zsidó rétegek foglalkozási, vagyoni és politikai diszkriminációját lépésenként valóra váltó kormánypolitika a zsidótörvények megalkotásával a tulajdon, a piaci pozíciók állami újraosztására irányult, hogy a felemelkedett új politikai elit rátehesse kezét a mobil zsidó tőkére.19 Ahogy Bibó István írta: a zsidótörvények széles középosztályi rétegek számára azt a lehetőséget jelentették, „hogy személyes erőfeszítés nélkül, az állam jóvoltából, mások kialakult egzisztenciájának rovására maguknak új, sokkal előnyösebb egzisztenciákat alapíthattak".20 1939-től Makón is megkezdődött a zsidóság gazdasági és társadalmi pozícióinak, „térfoglalásának" korlátozása. A városban az iparigazolvánnyal rendelkező iparosok és kereskedők húsz százaléka volt zsidó származású. Hogy a törvényben előírt hat százalékos arányt elérjék, Bécsy Bertalan polgármester zsidónak minősített személynek 1940 januárjától nem adott ki új iparigazolványt.21 A második zsidótörvény értelmében 1939. október 10-én Schwarz Manó is bejelentette a polgármesternek, hogy „zsidónak tekinthető személy". Először személyszállítási iparától fosztották meg. 1939-ben letelt ötéves szerződése, így a város új pályázatot írt ki a buszjáratok üzemeltetésére. Tapasztalata, tőkeereje, valamint az általa öt éven át végzett szolgáltatás magas színvonala miatt ő volt az abszolút esélyes. Járműparkját időközben fejlesztette, négy busza 12 ezer pengőt ért. Pályázatában fontosnak tartotta leírni, hogy hat alkalmazottja közül csak egy zsidó, aki első világháborús frontharcos. Buszai a Széchenyi térről a belvárosi és az újvárosi állomásra (minden érkező és induló vonathoz), a Partfürdőre (strandszezon idején), a MÁK és az MTK pályákra, valamint az Állat-vásártérre vitték az utasokat. Vállalta, hogy Marosleiére két járatot is indít. Vetélytársa, Gaál Imre jóval szerényebb kondíciókkal bírt. Ennek ellenére a Kereskedelmi és Közlekedési Minisztérium csak ideiglenesen, 1940 végéig engedélyezte Schwarz Manó számára a személyszállítást. 1940 októberében a Makói Újság arról számolt be, hogy „A zsidótörvény rendelkezéseinek megfelelően a makói társasgépkocsi vállalat engedélyét a hatóság Schwartz Manótól megvonta, s a mai napon vitéz Németh Pál kefekötő mesternek és társának, Palotás István gépésznek ítélte oda". 19 Gyáni Gábor: A magyar polgári elitek értékrendszere és regionális változatai. In: Tér és Társadalom 24. évf. 2010/2. 5-16. 20 Bibó István: A zsidókérdés Magyarországon 1944 után. In.: Bibó István: Válogatott tanulmányok, II. kötet, Budapest, 1986. 632-633. 21 Urbancsok Zsolt (szerk.): Makói holokauszt emlékkönyv, Makó, 2004.19-24. 154
