Csengeriné Szabó Éva (szerk.): A Makói József Attila Múzeum Évkönyve 1. (Makó, 2017)
Kunkovács László: A néprajzi fényképezés mint gyűjtési és kutatási módszer
KUNKOVÁCS LÁSZLÓ A néprajzi fényképezés mint gyűjtési és kutatási módszer a fekete-fehér filmet fogyasztottam. A második gépbe színes diafilmet, a harmadikba színes negatívot töltöttem. A nyomdák akkor diát kértek, a színes negatívról pedig nagyméretű színes papírképeket lehetett nagyítani. Az előhívott fekete-fehér filmeket először is beszámoztam, ami azt jelenti, hogy a nem emulziós oldala szélére hollótusba mártott tollal ráírtam a szignómat: KUNK. Utána egy hatjegyű szám következett, például 850713. Ebben benne foglaltatik a dátum. Ez a jelzés a hat kockára felvágott szakaszra egyszer mindig fölkerült. A filmszalag másik szélére a képek sorszámát írtam, egytől kezdődően a harminchatos szalag végéig, aztán, ha volt, folytatólagosan az aznapi következő és következő tekercsnél. így tehát ezek a hatos darabok egy, erre szolgáló tasakba kerültek. A tasakra kívülről ráírtam a kódot, a sorszámot és a tétel címét. Legyen a példában KUNK850713/1-128, Vásár Szabadszálláson. Okos dolog a kódot és a -tól-ig-et a gyűjtőfüzet erre vonatkozó lapjára is odaírni. Az MTl-ben kontakt-rendszerű fotónyilvántartás volt. Roppant praktikus! Mit jelent ez? A hatkockás filmszalag-darabkákból öt csík jól elfér a 18 x 24 cm-es fotópapíron. Innentől rutinos labormunka következik. A sötétkamrában a nagyítógép alá elhelyezzük ezt a fotópapírt, nyilvánvalóan felfelé emulzióval. Az ott megengedett derengő zöldessárga fényben, amit a fotópapír „nem lát", rárakosgatjuk a hatos filmszalag-darabkákat a számok szerinti sorrendben. Ezután egy üveglappal rászorítjuk a fotópapírra, hogy közvetlenül érintkezzenek (Innen van a „kontakt” név.) Fölülről néhány másodpercre ráengedjük a nagyítógép fénycsóváját a papírra, vagyis exponálunk. Előhívjuk a fotópapírt, amin majd ott sorakoznak a beszámozott képeink Ha nagy a tétel, a műveletet nyilván folytatólagosan végezzük Egy-egy tételt a hozzá való borítékban helyezünk el, ráírva a kódokat és a témát. Hatalmas előnye a módszernek, hogy archívumunk majd egységekből (más szóval: tételekből) tevődik össze, s nem innen-onnan beszerzett, egymástól független képekből. A kontakt-módszerrel szemben a múzeumokban izoláltan archiválnak egy-egy képet, így elveszik sok szerves kapcsolódás, ami pedig a népi kultúra lényege. A hegedűművész őszinte pillanatában kifakad, hogy neki egyenesen fülsértő a kezdő nyikorgása. Nos, a fotóművész hadd árulja el: nehezen viseli a hebehurgya fényképeket, ha azok kiállításon vagy nyomtatásban jelennek meg. „Megéri-e" színvonalasan fényképezni? A könyv, amit nézegetve olvasunk és művészi élményben is részesít, megsokszorozza a szakmunka értékét és kelendőségét. Aki újabb követelményeket támaszt, nem biztos, hogy népszerű lesz. Mégis attól megy előre a világ, ha többet, ha jobbat akarunk. Végül ide kívánkozik a mellékelt nyolc fotó története: 1. kép (a tanulmány nyitóképe) A gulya mellett szolgáló legény természetes anyagból készült szűr híján az 1970-es években a gazdaságtól kapott impregnált viharkabátban vészelte át a nyirkos, hűvös időket. Ahogy ráborul, a tojás formáját idézi, amelyben, mint valami szeretett kis madarat, ott tartja a kezében a kor tipikus szovjet zsebrádióját, a Szokolt. Közben mosolyog. A legjobb képek kevés elemből épülnek föl. 157
