Forgó Géza szerk.: Szirbik Miklós léptein...Tanulmányok Halmágyi Pál 60. születésnapjára. A Makói Múzeum Füzetei 110. (Makó, 2008)

TROGMAYER OTTÓ: Szegény tatár

TROGMAYER OTTÓ Szegény tatár Meddig terjedhet ki a nép emlékezete? Ki tudja. Nyilvánvaló, hogy koronként, korszakonként változik. Ezer éve hetedíziglen illett ismerni az elődök tetteit. Hét generációról ír a biblia is. Ma már nemcsak az elsó, hanem a második világháborúról sem sokat tud az iljúság. Az én nagyszüleim még találkoztak vörös-sipkás honvédekkel, én még meghallgathattam „doberdő" hőstetteit, nem beszélve arról, hogy átéltem a második világháborút stukástól, tankostól, mindenestől. Azt hiszem, hogy a középkorban, iskola nem lévén, az ősökről csak a szentek történetein át értesülhettek a népek. Vagyis Imre királyfiról, Szent Istvánról, Szent Lászlóról hallottak, de III. Béláról az egyik legnagyobb magyar királyról semmit sem tudtak. A reneszánsz óta sokat változott a világ, a könyvnyomtatás pedig forradalmi találmány volt, Mátyás az igazságos emléke azonban csak az őt követő nagyon igazságtalan korszakban őrződött meg. Azért talán, mert Mátyás korát vérzivataros három évszázad követte, melyek során a magyarok jelentős része iszonyatos véráldozatokat hozva elpusztult. Meg vagyok győződve, hogy a kutyafejű tatárok emléke nem Batu kán harcosairól szól, hanem a krími tatárokról. Dzsingisz kán utódainak birodalma egykor az Al-Dunától a Sárga tengerig ért, majd széthullva, európai örökségként megkaptuk az aranyhordát, a krími kánságot. Régészeti furcsaság, hogy tudomásom szerint tatár sírt nem azonosítottak a Kárpát-medencében sem a 13. sem a 17. századból. Mohács tragédiája (1526), majd Buda bevétele (1541) után viszonylagos béke uralkodott a hódolt területeken. A törökök beszedték az adót, érdekük volt, hogy adófizető népesség éljen a mezővárosokban, falvakban. A századvég aztán nagy fordulatot hozott. Megindult a 15 éves háború (1591-1606), melynek során az Alföld úgyszólván elnéptelenedett, köszönve a janicsárokhoz csatlakoztatott anatóliai és tatár segédcsapatoknak, akik szabad rablást kaptak zsold helyett. A Bocskay teremtette aranykort követően (1613-29) a rablóhadjáratok szinte negyedszázadonként ismétlődtek. A legnagyobb pusztulást Erdélyben az 1657-58. évi, már a harmincéves háború hozadékaként bekövetkezett vereség jelentette. A elsősorban Erdélyt fenyegető kisebbnagyobb tatár betörések (pl. 1717, 1733) csak a kánság végső veresége után (1783) múltak el. Igazság szerint a tatárok legyőzéséért hálásak lehetünk az oroszoknak. Szerencsére a 17. századból már számos kortársi napló maradt ránk, ezekből részletes tudósítást kapunk a csatákról, a mindennapi életről, a bahcsiszeráji udvarról, a követjárásokról, sőt ebből az időszakból származnak az első szakácskönyvek, gazdasági feljegyzések is. 1955-ben I. Tóth Zoltán professzor, a korszak egyik legjobb ismerője, középkorász régész kollégáimnak forrásismeret órákat tartott, melyek so39