Halmágyi Pál: A makói hagymaszövetkezet, majd hagymarészvénytársaság története 1900 és 1918 között. A Makói Múzeum Füzetei 106. (Makó, 2008)
ságban is, mint eddig, illetve ugyanez vonatkozik az új társaság két tagjára is. Mit jelentett ez a versenytilalom? Két limit árat: egyrészt, hogy a termelőkről nem volt szabad bizonyos ár fölött vásárolni, illetve nem lehetett egy bizonyos ár alatt eladni. Mivel a Strausz, Weisz stb. cégbe tömörült kereskedők a makói piacot döntő mértékben uralták, a hagyma árát leginkább tetszésük szerint határozhatták meg. Hiszen ha egyetlen kereskedő sem vett egy bizonyos ár fölött hagymát, a termelő - kinek ki kellett fizetni a föld haszonbérét, be kellett szerezni az egész téli élelmiszerkészletet és takarmányt s még egyéb sürgős és halaszthatatlan kiadásai voltak - kénytelen volt a hagymáját, ha olcsón is, de eladni. Különösen állt ez a legszegényebbekre, akiknek tartalékaik nem voltak, s az új termést azonnal pénzzé kellett tenniük. Mindezeket már akkor is világosan elismerték néhányan, pl. Farkas József, a város polgármestere, aki 1908-ban a következőket írta a képviselőtestületnek. „A helyi hagymakereskedők ... az árut napi árhullámzásnak teszik ki olyan rohamosan, hogy alig egy-két nap alatt városukban a hagyma ára métermázsánként 2-4 koronával esik!" 2 9 Ebben az ördögi körbe próbált beszállni előbb a Hagymaszövetkezet, majd a Hagymarészvénytársaság remélve, hogy valamelyest a reális ár felé tudja közelíteni a városban a felvásárlási árakat. Gazdasági súlyánál fogva azonban erre csak korlátozott lehetőségei voltak. Az eladási oldalon a versenytilalom szintén értelemszerű, a szövetkezett nagykereskedők nem adtak el hagymát meghatározott ára alatt. Jelentős spekulációs tőkéjük mindezt lehetővé tette, akár hosszabb időszakokon át is. A Hagymarészvénytársaság éppen ezért kötött szerződést a kartellbe tömörült nagy zsidó cégekkel, hogy mint társ, ő is részesüljön ezen előnyből. A közkereseti társaságot a két szerződött cég egy-egy igazgatósági tagja együttesen képviselhette és vállalhatott írásban a cég nevében kötelezettséget. A kereskedő cégek képviselői, egyrészről Strausz József, Weisz Mózes, Stegmann Izsák, Landesmann Mór és Battka István, másrészről Pollák Sándor és Vertán István voltak. A cégek a társasági szerződést 1910. június 26-án kötötték meg, az iparengedélyt pedig augusztus 3-án kapták meg a tanácstól (D lajstrom 47/1910.sz.alatt). A hagymatermelést és értékesítést most már egyetlen hatalmas monopolszervezet fogta át a városban. E rendkívül pontos jogászi precizitással megalkotott társaság, az „Unió" azonban nem volt hosszú életű. Nem sikerült a nagy elképzelés: elérni a fegyvernyugvást a makói hagymapiacon. Az alapvető érdekek utat törtek maguknak. A Hagymarészvénytársaság végül is a termelők egyesülete volt, saját termékeik minél jobb eladására, a Strausz, Weisz stb. cég pedig a kereskedők kartellje volt, a minél magasabb kereskedelmi haszon elérésére. A részvénytársaság érdeke a harmadik személyeknek történő eladásoknál találkozott, ám a saját tagjaitól történő vásárlásoknál ellenkezett a kereskedő cégek érdekeivel. Azok nemcsak a legmagasabb áron akartak eladni, de minden igyekezetük azon volt, hogy a lehető legalacsonyabb áron vásároljanak a termelőktől. Ezt pedig a Hagymarészvénytársaság nem tehette meg részvényeseivel szemben. így azután a közkereseti társaság működését, rövid két év után 1912. május 30-án beszüntette és június 1-én feloszlással megszűnt. 3 0 Az ügy azonban nem ment ilyen simán. Jó másfél év múlva, 1913 decemberében Strausz József még mindig bizonyítványért ostromolta a városházát, hogy igazolják neki az „Unió" megszünteté29 MVL: pm. h. i.: 3312/1914 és 10576/1908 sz. irat 3 0 MVL: Pm. h. i.: 8510/1912 22
