Halmágyi Pál szerk.: A Dontól a marosig...1943–1944. A X. és XI. makói honvédnap és találkozó 2003, 2004. A Makói Múzeum Füzetei 104. (Makó, 2005)
X. Jubileumi Makói Honvéd Emléknap és Találkozó - Szabó Péter: Don-kanyar, 1942-1943. A 2. magyar hadsereg vázlatos krónikája
SZABÓ PÉTER Don-kanyar, 1942-1943. A 2. magyar hadsereg vázlatos krónikája A Don, ez a Tiszához hasonlított oroszországi folyó számtalan kanyart ír le, míg eljut a tengerhez. A magyar történelem tragikus sorsú 2. hadseregének egykori arcvonalán is többet képezett, a magyar köztudatban a nagy sorstragédiák közé sorolva ezek mégis egy gyűjtőfogalomban hagyományozódtak. Ahogy a német családoknak Sztálingrád városához, úgy a magyaroknak a Don-kanyarhoz kötődtek a legszomorúbb második világháborús emlékek. Az, hogy miért kellett 61 évvel ezelőtt a magyar hadsereget 2000 kilométerre hazájától, látszólag idegen érdekekért harcba vetni és ott milyen szerepet töltött be, örökké visszatérő kérdések. Amennyiben pontos választ akarunk ezekre a kérdésekre kapni, csakis a magyar politikai és katonai vezetés azon kényszerhelyzetéből kell kiindulni, amely 1942-re egyöntetűen meghatározta az ország döntési és cselekvési lehetőségeit. A Szovjetunió elleni hadjáratban való aktívabb részvételünk - a Wehrmacht 1941 végi balsikerei miatt - ekkor már egy határozott német követelés és fenyegetőzés következménye volt. A visszakapott területekkel együtt a magyar hadvezetés szerint akár az önálló magyar államiság is veszélybe kerülhetett volna e szövetségesi kérés visszautasítása esetén. Csakhogy ezen magyarázattal akkor, több mint ötven évvel ezelőtt nem lehetett a hazai közvélemény elé állni. A korábbi kényszerű politikai döntések következményeként történő kötelességteljesítés, az aktívabb hadirészvétel hangsúlyozása akár egy feláldozásra szánt hadsereg képét is előrevetíthette volna, holott a későbbiekben bekövetkezett doni tragédiát 1942 tavaszán prognosztizálni még korántsem lehetett. Maradt az ideológiai magyarázat, a keresztes háborúban való részvétel, a bolsevizmus magyar határoktól való minél távolabb tartása érdekében. Mit érezhettek 1942 tavaszán maguk a Donhoz kivezényelt katonák? Az vitathatatlan tény, hogy sokan otthon maradt családjukat, munkalehetőségeiket féltve keserűen vették kézbe a „SAS"-behívót. Voltak olyanok is szép számmal, akik látva a Szovjetunió beli nyomorúságos állapotokat, a Donhoz való felvonulás alatt szinte „felszabadítóknak" érezték magukat, mert a szovjet okozta „vívmányokat" semmiképpen sem akarták Magyarországon is megtapasztalni. Erkölcsi kötelességüknek is tarthatták a németeknek nyújtott támogatást, hiszen a Trianonban elvesztett magyarlakta területek az ő közreműködésükkel tértek vissza. A többség azonban nem kereste a választ, nem ujjongott, de nem is lázadozott, közömbösen viseltetett katonasorsa iránt, egyszerűen kötelességteljesítésből indult a frontra. Szinte valamennyien bíztak Kállay Miklós miniszterelnök búcsúztató szavaiban: „Szeptemberre minden katona hazatér!" Miután a német hadvezetés előzetes információt nem adott arra vonatkozólag, hogy az elvonuló alakulatokra 6
