Halmágyi Pál szerk.: A Dontól a marosig...1943–1944. A X. és XI. makói honvédnap és találkozó 2003, 2004. A Makói Múzeum Füzetei 104. (Makó, 2005)

X. Jubileumi Makói Honvéd Emléknap és Találkozó - Szakály Sándor: Lengyel katonai menekülttábor Magyarcsanádon 1939-1940 (Könyvbemutató)

testvérmegyéje. Ott néhány olyan ember fogadott bennünket - számunkra akkor idős bácsik voltak - akik 1939 után Magyarországon éltek fiatalemberként vagy talán még gyerekként. Egészen jól beszéltek magyarul, és teljesen más volt a viszonyuk hozzánk, mint ahogyan azt mi elképzeltük a külföldiekről. Én azt gondolom, hogy a lengyel-magyar barátság - amely hosszú időn keresztül a két nép történetében meghatározó volt - és ez az újabbkori együttélés volt mindennek az oka. Az elmúlt századokban volt olyan magyar uralkodó, aki egyben lengyel király is volt. Régen is sokan voltak azok a lengyelek, akik nálunk kaptak menedéket és ez működött visszafelé is. Számos esetben közös volt tehát a sorsunk. A 20. században, a nagy világégés közepette ez az ősi együttélés, együttműködés, barátság tovább erősödött. És milyen az élet, milyen a sors? A II. világháborús Magyarországon keresztül végig a német megszállásig és még azt követően is az, emigráns lengyel kormány tarthatta a kapcsolatot a lengyelországi ellenállással. A lengyel futárok Magyarországon át közlekedtek és itt mindenféle segítséget megkaptak. A mind a két nép számára szomorú sorsot jelentő teheráni döntésekről mi a lengyelektől értesültünk. Újpéteri Elemér írja könyvében, hogy a teheráni konferencia után összetörten, összeomolva mondta el neki az elszomorító hírt egy lengyel. Ok már korábban értesültek a döntésekről, hiszen a szövetségesek oldalán álltak. A teheráni konferencia határozatából világossá vált: meghúzták azt a vonalat, amely Európát kettéosztotta. „Ez a vonal számunkra és számotokra is olyan, hogy mindketten a szovjet érdekszférába esünk" mondotta lengyel barátunk. Ez az érdekszféra hosszú időn keresztül fönnállt, de 1999-ben, amikor a 60. évfordulón sok helyen az országban, és itt Makón és Magyarcsanádon is megemlékeztünk arról, hogy magyarok és lengyelek mit éltünk át közösen, és mit tettünk egymásért, akkor már hála Istennek megszűnt és ma nyugodtan mondhatja mindkét nép, érdemes volt közösen tenni ezért! Befejezésül az Önök szíves figyelmébe ajánlom ezt a kis kötetet, mert úgy gondolom, hogy mindenképp olyan adalék, amelyre érdemes odafigyelni, és az a munka, amelyet a makói József Attila Múzeum végez füzetei kiadásával, pontosan példázhatja azt, hogy miként lehet és kell, mikrotörténet- vagy helytörténetírást művelni, és miként lehet az apró mozaikokat összerakni, hogy azután ezekből kialakuljon az országos kép valamennyiünk okulására. Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket! 35