Nacsa Imre: A makói atlétika 1947–1973. A Makói Múzeum Füzetei 103. (Makó, 2004)

Emlékezések

Balázsi Péter levele Sopron, 2000. július 17. Kedves Tanár Úr! Szívesen emlékezem vissza a 30 évvel korábbi sportpályafutásomra, annak kezdeti döntő időszakára, melyet Önnel együtt éltem át. Ez volt a pozitív időszak, melyért érdemes volt vállalni a sok belefektetett munkát. Egy sikeres sportolói pályafutáshoz elengedhetetlenül szükséges az edző és a sportoló közötti teljes emberi összhang, megértés. Mindkét fél részéről a teljes odaadás és bizalom szükséges. Ha a közös munkában az egyik fél csak „félig van jelen", akkor elmarad az eredmény. Úgy érzem, a mi közös törekvésünk ilyen pozitív alapokon nyugodott. Ehhez kellettem egyrészről én, a kis szőke, vékonydongájú, akarással és kitartással teli kisfiú, akire az egész addigi életében az volt a jellemző, hogy amibe belefog, azt lehetőleg jól csinálja, tűnjön ki az átlagosból, stb. Ez a kisfiú megtanult örülni a sikereknek, s később megtanulta emelt fővel átélni a kudarcokat, sikertelenségeket, nehézségeket, de bebizonyította azt is, hogy mindig képes újrakezdeni, ha kell a nulláról is, nem törik meg, nem engedi meg, hogy eltapossák. Ezek a már akkor is bennem lévő tulajdonságok tettek alkalmassá engem akkor arra, hogy 100 %-osan adhassam magamat, az egész lényemet a sportnak, a kettőnk közös munkájába. Ahhoz azonban, hogy a sport szépségét, nagyszerűségét a maga igazi teljességében tisztán, romlatlanul megélhessem, szükség volt Önre, a fiatal, agilis, nagy szakmai felkészültségű, szabadidejét és családi életét is feláldozni tudó EMBERRE, aki a rábízott gyerekeket nem az egyéni ambíciói eléréséhez szükséges eszközöknek tekintette; aki atyai szeretettel és megértéssel bánt minden sportolójával kivétel nélkül; aki igazi alkotó légkört tudott teremteni, olyan pozitív közösséget tudott formálni, amelyben mindenki jól érezte magát, ahol mindenki képességei szerint ki tudott bontakozni, ahol mindenki a közösség fontos láncszemének érezhette magát. Ezért emlékezik minden volt sporttársam hozzám hasonlóan az akkori időszakra. Ezt a meghitt emberi légkört hiányoltam későbbi sportolói pályafutásomban. Hiányzott az EMBER mellőlem, aki esőben, hóban, fagyban képes volt csak velem és csakis egyedül velem vállalni az elemekkel való dacolást a közös cél érdekében. Én nemcsak magamért, hanem a hozzám nagyon közel álló edzőmért, a ,, Tanár Úrért" is vállaltam mindezt. Mi ketten sok mindenben nagyon hasonlítunk egymásra. Mindketten fanatikusan csináljuk azt, amit szeretünk, amit fontosnak tartunk. Az élet persze sokszor igyekszik kijózanítani bennünket, talán túl sok körülmény tette egyre nehezebbé a folytatását, talán elég lett az irreális áldozatvállalásból. Egyben majdnem biztos vagyok. Ön annyira szerelmese volt az edzői hivatásának, hogy amikor ilyen-olyan megfontolásból abba hagyta, az életének egy igen fontos része „ mintha meghalt volna ". Jó lenne sokat beszélgetnünk, lenne mit bepótolnunk. Ez a 30 év nagyon gyorsan elszaladt. Kedves Tanár Úr! Szeretettel köszöntöm, jó egészséget kívánok az egész családjának. Balázsi Péter 186