Nacsa Imre: A makói atlétika 1947–1973. A Makói Múzeum Füzetei 103. (Makó, 2004)

Emlékezések

Marosi Mihecz Károly levele Szervusz Imre! Elnézést kérek, hogy megkéstem a visszaemlékezéssel, de a tegnapi telefonod tettre késztetett. Marosi Mihecz Károly vagyok. Az 1949-5l-es években Makón a Közgazdasági Középiskolába, technikumba, felső kereskedelmibe jártam. Ezekbe mind, mert szinte évenként változott az elnevezés. Tanyáról jártam be, a makói kisállomástól mintegy két kilométerre laktunk. Még a városban is kellett gyalogolni, így egy oda-vissza út kb. 8 km volt. Ha ebédelni is hazaszaladtam, akkor napi 16 kmt gyalogoltam. Mágori Sanyi bácsi a tornaórán megkérdezte, hogy nincs-e kedvem sportolni, ha már úgyis ennyit gyalogolok. Ezzel indult atlétikai pályafutásom, gyalogló lettem. Később távolugró, majd közép- és hosszútávfutó. Az ügyességi számot, a dobószámok nemigen mentek. Magasugrásban 160 cm fölé nemigen mentem. Sok eredményre emlékszem, de Imre nálad biztosan pontosan megvan mind. Az érmeim is megvannak. Emlékeimben pontosan él a Makói Vasutas Sportkör. Nem volt gazdag sportkör. Úgy emlékszem, hogy egyetlenegyszer kaptunk Budapesten 20 Ft kalóriapénzt. A sportkör vasutas mivolta miatt azért volt kedvező, mert ingyen utazhattunk a versenyekre. Az otthoni versenyviszonyok gyengék voltak, így szinte minden vasárnap utaztunk. Tulajdonképpen itt kezdődött egy kis országjárás, egy kis ismeretszerzés hazánkról. Egyetemista koromban sem hagytam abba a sportot. Donyeckben végeztem az egyetemet. A testnevelés órákat hétfő reggel 8-10 óráig tették be az órarendbe, de azt mondták, hogy aki sportol, annak nem szükséges járni a testnevelés órára. No, nekem se kellett több. Nem volt kedvem hétfőn reggelenként órára járni, így elmentem edzésre. Hamarosan versenyen is indulnom kellett, s az eredményeim alapján a főedző foglalkozni kezdett velem. Akkor volt az a Zatopek-féle módszer, s az borzasztóan kemény volt. Futtatott 20 db 100 m-t, és az utolsókat mérték, s megmondták, hogy mennyi lehet. Másodév után befejeztem a sportolást, de rendkívül kellemes emlékeket őrzök erről az időszakról. Szép évek voltak! Sok sportolóra ma is emlékszem: pl. Bárkányira, a szegedi VSE-ből. Nagyon sokan bíztattak, segítettek. Az, hogy nem maradtam sportolói pályán, az talán a továbbtanulásnak tudható be. Úgy gondolom, hogy a sportból egy darabig lehet élni, utána vagy edző lesz az ember, vagy valami mást kell keresni. En a polgári pályát választottam. Nos, Imi! Egy-két dolgot még hozzátennék. Mágori Sanyi bácsinak köszönhetjük, hogy a makói Vasutas Sportkör Atlétikai Szakosztályát országosan ismerték, elismerték, számoltak vele. Hisz emlékezz vissza, 1951-ben, amikor én érettségiztem, akkor ha jól emlékszem hárman voltunk a magyar ifjúsági atlétikai válogatott tagjai. Ez azért nem semmi. Nem voltak jó anyagi feltételeink, emberanyagunk viszont csodálatos volt. Akaratunk volt, és még valami: a szív és a lélek. Szívvel-lélekkel csináltuk, s Sanyi bácsi szívvel-lélekkel foglalkozott velünk. Igaz, hogy ő volt az edzője Juhász Sanyinak, mint magasugrónak, Neked, mint 400-asnak, nekem, mint hosszútávfutónak, s folytathatnám, s folytathatnám a sort. O csinált mindent és jól csinálta. Embert 182