Halmágyi Pál szerk.: Lengyel katonai menekülttábor Magyarcsanádon. A tábor megnyitásának 60. évfordulóján rendezett megemlékezés dokumentumai. A Makói Múzeum Füzetei 99. (Makó, 2003)
Zdzislaw Antoniewicz: Magyarországi emlékek 1939 őszéről
Visszafelé elgondolkodtam e szavakon, és igazat adtam neki. Ha már itt vagyok, érdemes lenne megismerni a szokásokat és a gazdag magyar kultúrát, de ehhez mindenképen szükséges a magyar nyelv ismerete. De egy nyelvkönyv és szótár nélkül? Elindultam a postára tanácsot kérni Gutt asszonytól. Ő pedig a következőt tanácsolta: a vendéglőben figyelmesen hallgassam a beszélgetéseket, próbáljam meg elkülöníteni a szavakat, jegyzeteljek. Ő majd megmondja a jelentésüket, a helyes kiejtési- és írásmódot. Felhívta a figyelmemet, hogy ne sajátítsam el az e vidéken használt dialektust. Keményen nekiálltam tanulni, különösen nagy hangsúlyt fektettem a magyar "a" helyes kiejtésére, amelynek hangzása a lengyel "a" és "o" közé tehető, a magyar "á"át pedig úgy ejtjük, mint a lengyel "a"-t. Amikor a vendéglőbe mentem, mindig láttam egy kedves, idősebb, ősz hajú férfit, aki rám szokott mosolyogni. Egy napon behívott a házába. Beszélt németül, mert valamikor az Osztrák - Magyar Hadseregben szolgált. Beszélgetésünk folyamán kiderült, hogy vendéglátóm a helyi iskolaigazgató, Pap Ágoston. Megkért, hogy Guszti bácsinak szólítsam. Elmagyarázta, hogy a fiatalok az idősebb férfiakat "bácsinak", a nőket pedig "néninek" szólítják. Magyarcsanád egyébként nem egy mindennapi falu. Határ menti fekvése miatt sok itt a szerb és a román nemzetiségű lakos. Négy temploma van: egy katolikus, egy kálvinista és két pravoszláv. A kálvinista gyülekezet megtekintésekor megismerkedtem egy nagyon szimpatikus lelkésszel, Irlanda Dezsővel, akinek 12 gyermeke volt. Elmentem a pravoszláv templomba is, meghallgatni csodálatos énekeiket. A román templomot a mmdig kedvesen mosolygó Luczay Mladen pópa mutatta meg nekem, a szerbet pedig a szintén barátságos Gedos Velimir (Velko). Sorban megismerkedtem a helyi előkelőségekkel: a papokkal, a kálvinista kántorral, Vargha Ferenccel, és a szerb tanítóval, Neducza Istvánnal. Magyarcsanádon három iskola működött. Közben lezajlottak más fontos események is. A tábor parancsnoka elrendelte, hogy szedjük össze a nálunk lévő lengyel pénzt, mert megjött a magyar hatóságok engedélye, melynek értelmében beválthatjuk a lengyel zlotyt magyar pengőre. Nálam 130 zloty volt, amelyért október 20-a után 13 pengőt kaptam. Másfél évvel ezelőtt Budapesten 100 zloty-ért 90 pengőt adtak. Azt mondták, ez csak egyfajta előleg, de igazából a magyarok részéről ez egy nagyon szép gesztus volt, mivel tulajdonképpen értéktelen lengyel pénzt váltottak be. A hír hallatára nagy lett az öröm a társaim körében, némelyiknél több száz zloty volt. Egy megbeszélés után közösen határoztuk el, hogy itteni tartózkodásunk emlékére megajándékozzuk a falut. Valaki azt javasolta, helyezzünk el egy emléktáblát a kaszárnya falára. (Az emléktábla a 60. évfordulón, 1999-ben került fel a laktanya falára, és Lengyelország budapesti nagykövete avatta fel. A szerk.) Az ötlet túlhaladta a lehetőségeinket, mert szükségünk lett volna nyersanyagra és egy szakemberre, a falu pedig egyikkel sem rendelkezett. A többség végül úgy döntött, hogy egy szentképet veszünk, és azt helyezzük el a templomban. A kép keretén egy kétnyelvű felirattal kis tábla kapott helyet: 34
