Halmágyi Pál szerk.: Az államalaítókról 2000-ben. A VII. Honvéd Emléknap és a Levéltári Napok makói előadásai. A Makói Múzeum Füzetei 98. (Makó, 2001)

Makk Ferenc: Rendszerváltás és külpolitika az első ezredfordulón

István-i rendszerváltozás nyomán bekövetkező súlyos jogegyenlőtlenséget keménykezű királyi hatalom szentesítette, ma pedig a teljes jogegyenlőséget hirdető polgári demokrácia megteremtése a cél. Az első évezred nagy fordulata révén az univerzálisztikus keresztény felfogás jegyében (hogy ti. mindenki egyformán keresztény) a népi-nemzeti (egyedi) sajátosságok elhagyása egyfajta igény, mintegy követelmény volt. A mai rendszerváltás azonban egyáltalán nem igényli a magyarság népi-nemzeti identitástudatának a feladását. Fontos különbség az is, hogy amíg az ezer évvel előbbi teljes rendszerváltás hosszú idő alatt (évszámokkal kifejezve: 970 tájától all. század végéig) zajlott le, addig a mi időnkben a nagy váltás alig egy-két évtized során lejátszódik. Végére hagytam azt a különbséget, amelyet a leglényegesebbnek tartok. Azt vallom ugyanis, hogy igen eltérőnek minősül a két rendszerváltás tétje: az első évezred időszakában a tét a magyarság megmaradása, fennmaradása volt, ma viszont a túlélés, a megmaradás nem forog kockán, most a tétnek a magyar társadalom modernizálása tekinthető. A továbbiakban azt kívánom bemutatni, hogy miként szolgálta a Szent István-i külpolitika a korabeli rendszerváltást s ezen keresztül a magyarság megmaradását a közép-európai térségben. Teljesen egyértelmű: a 10. század közepétől - súlyos belső és külső veszélyek jelentkezése nyomán - a magyar történelem legfontosabb kérdése az volt, hogy vajon a magyarság fennmarad-e s megmarad-e a Kárpát-medencében, vagy pedig a hunokhoz és az avarokhoz hasonlóan megsemmisül és eltűnik Európa térképéről. A belső veszedelmet az ún. törzsi államok kialakulása, a törzsi szeparatizmus jelentette, amely a Magyar Nagyfejedelemség teljes széthullásával fenyegetett. A külső veszély a nemzetközi szintéren tornyosult a magyarság fölé. A kontinens civilizált régióit sújtó kalandozó hadjáratok miatt a 10. század közepétől ugyanis napirendre került Európában a Magyar Nagyfejedelemség külső hatalmak által történő szétverése, megsemmisítése. Világosan mutatja ezt az, hogy az augsburgi csata (955) előtti időszakban a spanyolországi mór kalifa, III. Abd al-Rahman nagyon határozottan azt a véleményét fogalmazta meg 1. Ottó német király követei előtt, miszerint „a magyarok népét ki kell irtani"!. A 955. évi, Lech-mezei katasztrofális vereség után - megsemmisítő német támadástól tartva - Taksony fejedelem végleg leállította a nyugati kalandozó hadjáratokat. A rabló, zsákmányszerző portyázások azonban változatlanul folytatódtak tovább a Balkánon. De hamarosan a helyzet itt is kritikussá vált a magyarság számára. Ugyanis Bizánc 970-es arkadiopolisi győzelme után 971-ben elbukott Bulgária, és a bizánci csapatok elérték az Al-Dunánál a magyar határt. Görög forrás alapján ekkor a magyar fejedelmi udvarban joggal tartottak attól, hogy hamarosan a basileus, a bizánci császár nagyszabású katonai támadást indít Magyarország ellen. Az új fejedelem, Géza - a déli kalandozások leállításával egyidőben - a 972—973-as években kibékült a Német Birodalommal, amelyet Bizánc ellenében a maga oldalára állított. A magyar—német közeledés és a keleti arab invázió hatására Bizánc elállt a Magyar Nagyfejedelemség megtámadásától. Géza idejében Magyarország a német birodalmi egyház befolyása alá jutott, az uralkodói udvarban német politikai és katonai tanácsadók működtek, s a nagyfejedelem német katonaságot vett igénybe a belső szeparatív erők elleni harcához. A Német Birodalom egyházi és politikai befolyása Géza uralkodása vége felé már a Magyar Nagyfejedelemség önállóságát, függetlenségét is komoly mértékben veszélyeztetni kezdte. 61