Halmágyi Pál szerk.: Az államalaítókról 2000-ben. A VII. Honvéd Emléknap és a Levéltári Napok makói előadásai. A Makói Múzeum Füzetei 98. (Makó, 2001)

Fodor István: Az államalapítás korának hadserege

és a hercegi hatalom méltóságjelvénye, a kard feküdt előtte a sátorbéli asztalon. Ha viszont a híres fegyver oroszföldi készítmény, akkor talán András felesége, a kijevi Bölcs Jaroszláv nagyfejedelem leánya, Anasztázia hozhatta a magyar udvarba menyasszonyi hozományként. Ebben az esetben könnyen magyarázhatóvá válna, miért éppen ezt a fegyvert ajándékozta az akkor már özvegy királyné Nordheimi Ottó hadvezérnek 1063-ban, amikor fiát, Salamont a német hadak trónjára visszasegítették. A híres-neves fegyver körül azonban - amelyhez német földön később kapcsolták hozzá az antik Attila-hagyományt s lett a német-római koronázási ékszerek legpompásabb darabja - továbbra is sűrű homály dereng, főképpen ami történeti sorsát illeti. A bécsi szablya berakásának és díszítésének nemrég igen távoli területen, a belsőázsiai Tuvában került elő párhuzama. (1. kép 3.) A 10. századi jeniszeji kirgiz harcos sírjában lelt szablya vércsatornáját aranyozott bronzlemez díszítette, amelyen levelesindás vésett ornamentika futott végig. A berakás rendkívül rossz állapotban maradt meg, minden részletét már a megtaláláskor sem vehették ki az ásatok, a mintázat rendje azonban egyértelmű: a kijevi szablyáéhoz és részben a bécsi fegyveréhez hasonló. A tuvai fegyvernek Belső-Azsiából nem ismerjük párhuzamát, valószínűleg valamelyik közép-ázsiai arab, esetleg kazár műhelyben készülhetett. E távoli párhuzam arra figyelmeztet, hogy az eurázsiai steppén az egyes művészeti elemek óriási területeken elterjedtek, s egy tárgy készülési helyének megállapításához alapos vizsgálatokra van szükség. A nomád lovashadak taktikájának legfőbb eleme a váratlan, gyors támadás, a cselvetés és az ellenség nyílzáporral való elárasztása volt. Ezt alkalmazták őseink is a honfoglalás és a kalandozó hadjáratok alkalmával. Az ellenséghez közeledve egymás után többször kilőtték nyilaikat, majd arcvonaluk előtt visszafordultak s hátrafelé nyilazva folytatták a „tüzelést". Kézitusába csak akkor bocsátkoztak, amikor az ellenség sorai már felbomlottak, vagy szorult helyzetbe kerültek. Ha pedig az ellenség saját földjükre tört, felvonuló csapataik előtt mindent fölégettek, minden élelmet és takarmányt megsemmisítettek, s csapataik éjjel-nappal állandóan támadták, nyugtalanították az ellenséget, mindaddig, amíg azok vissza nem fordultak. Számos esetben alkalmazták ezt a magyarok a nyugatról betört németekkel szemben, de ugyanígy hiúsították meg már a Kr. e. 515-514-ben a szkíták is Dáriusz perzsa seregének sikereit a délorosz steppéken. A pusztai lovas íjász alakját a legszemléletesebben a miniszinszki medencében lelt 8. századi préselt bronz nyeregveret mintázza. (5.kép) A 11x6,5 cm-es lemezen a lovas nyergében visszafordulva hátrafelé nyilaz. így használhatták félelmetes fegyverüket a mi kalandozó harcosaink is, amikor az ún. színlelt megfutamodás taktikáját alkalmazták. A 10. század közepe körül azonban már a magyarok fegyverzete és talán harcmodora is lassanként megváltozott. Nyilván része volt ebben a német nehézfegyverzetű lovasságtól és gyalogságtól elszenvedett augsburgi vereségnek (955), de talán az Európához való alkalmazkodás új politikájának is. A nyugatiak kétélű, nehezebb kardokat, lándzsákat és baltákat használtak, fejüket fémsisakkal, testüket páncélinggel védték. Ekkoriban érdekes kísérletnek lehetünk tanúi: a magyar fegyverkovácsok megkísérelték egyesíteni a nyugati kard és a keleti szablya előnyeit, a kétélű kardpengéhez szablyamarkolatot készítettek. E vegyes típusú fegyver, a szablyakard (vagy szablyamarkolat kard) szép példánya került elő 1974-ben a Rakamaz határában lévő Strázsadom20