Halmágyi Pál szerk.: Az államalaítókról 2000-ben. A VII. Honvéd Emléknap és a Levéltári Napok makói előadásai. A Makói Múzeum Füzetei 98. (Makó, 2001)
Kovács László: A magyar kalandozások
kai is ki lehet egészíteni. A kalandozók kapzsi fantáziája sem volt mindennapi, akadt, aki a sankt-galleni templom aranynak vélt szélkakasáért mászott a tetőre, egy másik a verzyi templom tornyocskájának borítását feszegette, mások pedig Szent Ida herzfeldi imaházának harangjait kísérelték meg leszerelni. Ebből a valóban mérhetetlen mennyiségű kincsből, felszerelésből, ruházatból és egyebekből jószerint semmi sem maradt ránk. Egy részüket maguk használhatták el, vagy a sír földjében pusztult el nyomtalanul. Más részüket azok az arab kereskedők vásárolhatták fel, akik a foglyok mellett mindennemű luxuscikkre vevők voltak. Tevékenységüknek nyomát az Aral-tó vidékén országló, kortárs számánida emírek, Iszmáil ibn Ahmad (892-907), Ahmad ibn Iszmáil (907-914) és Naszr ibn Ahmad (914-943) ezüstdirhemeinek 22 sírleletében és a hajdani Máramaros megyében talált, legalább 400 dirhemnyi kincsében lelték meg. A régészek egyöntetű véleménye szerint azonban a zsákmányolók a nemesfém préda legnagyobb részét - függetlenül azok tárgyi formájától - beolvasztatták, hogy ötvöseikkel a saját jelképrendszerük mintáival ékesített ékszereket, viseleti díszeket készíttessenek belőlük. Ezt sem lehet sajátos barbárságnak tekinteni, hiszen pl. a vesztes augsburgi csata két vezérét, Léit és Súrt elfogó Eberhardus dux azok arany és ezüst ékszereiből, ruhadíszeiből az egyház számára kelyhet és keresztet csináltatott. A sírleletek néhány tárgya azonban mégis több-kevesebb bizonyossággal a kalandozások zsákmányából maradhatott meg (3-4. kép). Ide számítható a magyar kéztől akkor még idegen egyenes kardok ritka, főként a norvégiai vikingek forgatta egyélű változatának 2 példánya, ilyet valamelyik északi portyán szerezhettek, egy teljesen más, bizáncinak tekintett kardot pedig valahol a Balkánon. Ezeket maguk a vitézek őrizhették meg, míg a puha talpú csizmájukhoz alkalmatlan, egyenes talpalójú, túl nehéz vaskengyelek jó részét, talán különleges ajándékként, az asszonyaiknak adták tovább. A szerzett ékszerekből is akadt néhány mutatóba, így egy több ezüstszálból fonott, a végein lemezesre kalapált észak-európai eredetű nyakperec, egy 8-10 éves kislány csüngőként viselt, aranyozott bronz karoling szíjfíiggesztő verete, egy fiatal nő bizánci ezüstcsüngője „Uram, segítsd meg Jánost, Ámen!" olvasatú görög szöveggel, egy megbolygatott női sírból való meroving típusú ezüstgyűrű, befoglalt antik intaglióval, talán ugyancsak egy nő magyar ezüstgyűrűbe foglalt, vörös kőből faragott perzsa (?) gemmája, vagy egy kisgyermek nem-magyar díszítésű nagyobb ezüstlemezből, levél alakban kivágott lószerszámdísz-csüngője. Csak megemlítem, hogy feltűnnek a sírokban olyan ruhadíszek és ékszerek is, amelyek több-kevesebb bizonyossággal nem magyar gyártásúak, zsákmányolt vagy vásárolt mivoltuk azonban eldönthetetlen, mert megszerzésük, ill. eltemetésük évtizedes pontossággal aligha keltezhető. Ezek felsorolására azonban már nem térek ki. Összefoglalásul elmondható, hogy a 896 előtt a délorosz sztyeppen élt magyaroknak az eltöltött évtizedekhez és a feltételezett lélekszámhoz képest egyelőre még az elenyészőnél is kevesebb hagyatéka a Kárpát-medencében teljesen átalakult, „kivirult". A két birodalom, délen Bizánc, nyugaton a karoling utódállamok, ill. német-római császárság között magának helyet szorított magyarság jellegzetes arculatú, gazdag régészeti kultúrájának anyagi alapját a pénz és értéktárgyak formájában megszerzett nemesfém teremtette meg, és mindehhez hozzájárult az ugyancsak zsákmányolt luxuscikk- és fogolykínálat, amely a Kárpát-medencébe vonzotta a keleti kereskedőket is. Ez időtől kezdve vált a magyarok régészeti hagyatéka sajátosan összetéveszthetetlenné, jelezve egyben, hogy ők maguk is véglegesen beilleszkedtek Európa országainak rendjébe. 13
