Halmágyi Pál szerk.: V. és VI. Honvéd emléknap Makón. A szabadságharc 150. évfordulója 1998–1999. A Makói Múzeum Füzetei 95. (Makó, 2000)
Kedves Gyula: A szabadságharc hadserege
16. (Zanini) sorgyalogezred 1-2 zászlóalja Treviso vidéki (Venezia) olasz legénységből állt 5. (Bervaldo) tüzérezred mintegy 200 cseh és német katonája 1848. szeptember végén, a békés hazavezénylés lehetőségének megszűntével, a gyalogság számára véglegesen elveszett a hazajutás esélye. A huszárok azonban — gyorsan mozgó csapatok, a rejtett menetek, meglepő hadmozdulatok mesterei — amint lehetőség nyílt rá szökés árán is hazatértek, többségük 1848 október-november folyamán, bár még 1849 júniusában is sikerült egy teljes századnak átvágnia magát Stájerországból a Dunántúlon harcoló magyar csapatokhoz. A szökések révén — amelyek nem egyéni kezdeményezésre, hanem többnyire zárt kötelékekben, tisztek vezetésével történtek a magyar kormánypropaganda hatására — 5 ezredből több mint 2000 huszár tért haza: 4. (Sándor) huszárezred egy százada Grazból — ezzel teljessé vált az ezred 6. (Württemberg) huszárezred egy százada Galíciából — az első, még spontán akció 8. (Coburg) huszárezred szinte teljes állománya Galíciából — maradékukat is hazaküldték, de az ezred újjászervezésre szorult, decemberben csak három harcképes százada volt, utolsó százada 1849 júniusában került a harctérre. 10. (Vilmos) huszárezred négy százada Galíciából — ezzel teljessé vált az ezred, de a hazaszökő századokból — nagy veszteségeik miatt — csak egyet lehetett decemberben bevetni. 12. (Nádor) huszárezred valamennyi százada megkísérelte a szökést Csehországból, majd Stájerországból. A hazajutottak közül ősszel egy osztályt, 1849 júniusában további egy századot szerveztek. A sorkatonaságból összességében közel 3000 katona került a szabadságharc hadseregébe. Fontosságukat tovább emelte, hogy innen került ki a honvédsereg felső parancsnoki karának (tábornokainak és törzstisztjeinek) 68%-a. 1848 szeptemberében a délvidéki harcokon túl Jellasics horvát bán támadásával is számolni kellett, aki maga mögött tudhatta a birodalom abszolutisztikus átalakítására készülő kamarilla és a császári-királyi hadvezetés támogatását is. Az országnak újabb reguláris alakulatok felállítására volt szüksége, de a törvényességhez ragaszkodó Batthyány-kormány az országgyűlés által elfogadott katonaállítási törvény uralkodói szentesítésének elhúzódása miatt nem akart ehhez az eszközhöz nyúlni. Ebben a helyzetben csak a nemzetőrség jelentett bevethető fegyveres erőt. Már 1848 júliusában fölvetődött a gondolat, hogy olyanokból állítsanak fel önkéntes alakulatokat, akik nem csak néhány hetes szolgálatra mozgósíthatók, hanem több hónapos, több éves szolgálatot is vállalnak. Az önkéntes alakulatoknak számtalan változatán belül 2 fő típust lehet megkülönböztetni. Az első az önkéntes nemzetőrség. Szervezésére 1848 augusztusában került sor, amikor nyilvánvalóvá vált a nagy erejű ellenséges támadás közelisége s kiderült, hogy a nemzetőrség nem alkalmas a csekély létszámú sorkatonaság és a 10 honvéd zászlóalj kiegészítésére. El kellett vetni a mozgósított nemzetőrség intézményét, s több hónapos, esetleg 1-2 éves szolgálatot is vállaló alakulatokat állítottak fel az erre önként 8
