Halmágyi Pál szerk.: V. és VI. Honvéd emléknap Makón. A szabadságharc 150. évfordulója 1998–1999. A Makói Múzeum Füzetei 95. (Makó, 2000)
Kedves Gyula: A szabadságharc hadserege
tömegesen harcoltak a császári-királyi hadsereg szerb nemzetiségű határőrei. A nemzetőrök mire úgyahogy elsajátították a szolgálat legalapvetőbb szabályait, már indultak is haza, mert letelt a néhány hetes szolgálati idejük, a váltásként megérkezőkkel pedig lehetett mindent elölről kezdeni. Ezek után új formát kellett keresni alkalmazásukra. Az elszakadási törekvéseket megfogalmazó karlócai szerb nemzeti gyűlés és a beáramló szerviánus fegyveres csoportok hírére, a kormány megbízható és a hadműveletekben is jól használható fegyveres erő megteremtését határozta el. Május 16-án felhívást tett közzé önkéntesek toborzására, akikből 10 zászlóaljba szervezett 10 000 fős haderőt kellett szervezni. Ezeket a honvéd alakulatokat — bár eleinte még önkéntes nemzetőröknek nevezték őket — a sorkatonaság mintájára állították fel, de szigorúan önkéntes alapon, s a szolgálati időt 3 évben határozták meg. Felszerelés és rövid kiképzés után még a nyár folyamán sorra hadműveleti területre kerültek a honvéd zászlóaljak, és a Délvidéken harcolók, ütközetek tucatjaiban megedződve, a szabadságharc legjobb alakulataivá váltak. Parancsnokaik között egy sor kiváló katonával találkozhatunk, közülük a legismertebb Damjanich János, a 3. honvéd zászlóalj parancsnoka, a későbbi kitűnő tábornok. De mindenképpen említést érdemel Szemere Pál, a 10. honvéd zászlóalj parancsnoka is, aki a perlaszi szerb felkelő tábor elleni győries rohamot vezetve kapott halálos sebet, s lett a szabadságharc első hősi halott csapatparancsnoka. Ezekből nőtt ki aztán az év során a honvédsereg, amelyhez csatlakozott a már említett magyar legénységű sorkatonaság, és harmadik elemként az önkéntes alakulatok. Ezen alkotórészekből ötvöződött a szabadságharc hadserege, amelyhez decemberre reguláris alapon szervezett újonc honvéd alakulatok tucatjai csatlakoztak. Ezeket az 1848 októberétől kezdődő — az általános hadkötelezettség elvén nyugvó — újoncozás során zászló alá állított legények tízezreiből szervezték. Rendeleti úton törölték el a sorkatonaság és a honvédalakulatok közötti különbséget, s bár ez egyenlőre a gyakorlatban még nemigen mutatkozott meg, hivatalosan egységes honvédseregről beszéltek. A hadseregszervezés során nélkülözhetetlennek bizonyult a sorkatonaság, azon belül is a császári-királyi hadsereg magyar ezredei. Annak ellenére, hogy ezek etnikai értelemben nem mindig számítottak magyarnak, különösen a szervezés első időszakában talán a legfontosabb alkotóelemet jelentették. Ezeknek az alakulatoknak köszönhető, hogy a forradalom teremtette helyzetben a Batthyány-kormánynak szerencsére nem a semmiből és nem is egyik napról a másikra kellett megteremtenie fegyveres erejét, bár kétségtelen, hogy a kényszerítő helyzet gyakran szükségmegoldásokat eredményezett, s a hadseregszervezés nemegyszer áthidalhatatlannak látszó nehézségekbe ütközött. Ennek során felmérhetetlen segítséget jelentett a császári-királyi hadsereg magyar katonasága, a 15 sorgyalogezred, 2 székely határőrezred és a 12 huszárezred. Ez a 29 magyar ezred tekintélyes erőt jelentett, azonban bonyolította a dolgot, hogy ezek nagyobbik része nem Magyarországon, hanem a birodalom más területein tartózkodott. A császári-királyi hadvezetés ugyanis előszeretettel állomásoztatta katonaságát a legénység számára idegen nemzetiségű területen a soknemzetiségű birodalomban. 1848 tavaszán így Magyarország területén a magyar sorgyalogság 22 zászlóalja mellett ugyanennyi idegen, s a 4 huszárezred mellett 9 idegen lovasezred állomásozott. Ezt a 6
