Halmágyi Pál szerk.: V. és VI. Honvéd emléknap Makón. A szabadságharc 150. évfordulója 1998–1999. A Makói Múzeum Füzetei 95. (Makó, 2000)
Hermann Róbert: A megtorlás 1849-1859
ítéletek végrehajtása előtt felterjessze hogy meg lehessen állapítani, vajon minden egyes esetben érvényesíteni kell-e a törvények teljes szigorát vagy sem". Az uralkodó viszont augusztus 29-én már arra utasította Haynaut, hogy „azokról a személyekről, akiken a halálbüntetést végrehajtották, esetről esetre tegyen jelentést nekem". Azaz, az előzetes jelentés kötelezettségét, amey feltételezte az ítéletek jóváhagyását, utólagos bejelentési kötelezettségre módosította. Az augusztus 31-i minisztertanácsi ülésen — Haynau egy beadványa ürügyén — ismét szóba került az ügy, a minisztertanács ismét a 27-i értelemben határozott. Am a minisztertanács szövegét utólag megváltoztatták. A „semmiféle halálos ítéletet nem lehet végrehajtani addig, amíg azt nem jelentették, s innen jóvá nem hagyták" szöveg helyébe „valahányszor egy-egy halálos ítéletet végrehajtnak, ezt esetről esetre be kell jelenteni" szöveg került. A szöveg további érdekessége, hogy az utasítás előtt a következő szöveg szerepel: „Őfelsége a császár az igazságügyminiszter tudtára adta, milyen választ kell báró Haynaunak adni". No már most, nem valószínű, hogy Ferenc József ne tudta volna, milyen utasítást adott ki. Akkor pedig vagy Schmerling értette félre őfelségét (ami kevéssé valószínű), vagy — félreértést mímelve — ilyen módon kísérelte meg önnön értelmezését érvényre juttatni. Csakhogy őfelsége is szemfüles volt, mert egyrészt a minisztertanács határozatát csak szeptember 22-én hagyta jóvá, de előtte még magával Schmerlinggel kijavíttatta a szöveget úgy, hogy az az ő legfelsőbb elhatározását tartalmazza. A szigorúságot az uralkodó lelki alkata magyarázza. Angyal Dávid szavait idézve, Ferenc Józsefben volt hajlam az irgalomra, de csak közönséges bűnösök iránt. „Mihelyt hadserege becsületének, fegyelmének s állama nyugalmának megzavarása került szóba, Isten kegyelméből reá ruházott hatalmának megtorlását [sic!] szent kötelességének hitte. A politikai bűnök elrettentő büntetésével úgy vélte, tartozik alattvalóinak is, akik szenvedtek e bűnök miatt". Végeredményben azonban tökéletesen mindegy volt, hogy Bécsben augusztus 16-án mit határoznak a minisztertanácson, s hogy ezt az uralkodó mikor hagyja jóvá. Ahhoz, hogy az amnesztiatervezetnek bárminő pozitív hatása legyen Görgei tisztjeinek sorsára, arra lett volna szükség, hogy 1. Görgei tudjon az osztrák kormány terveiről; 2. hogy érintkezésbe lépjen vele; 3. hogy mindaddig tartsa magát Arad környékén, amíg Haynau a tisztikar számára kedvezőbb elbírálást előíró utasítást meg nem kapja. Márpedig a minisztertanács utasítását a cs. kir. fővezér legjobb esetben is csak augusztus 20-án kaphatta meg, s ekkorra már számíthatott Jellasics csapataira is. Görgei csapatai viszont már augusztus 10-én harcérintkezésbe kerültek Schlik csapataival, s legkésőbb augusztus 16-ra Rüdiger hadteste is elérhette Aradot. Haynaunak — ma már tudjuk — feltett szándéka volt, hogy a kezébe kerülő volt cs. kir. tiszteket gyorsított eljárással halálra ítélteti és kivégezteti. E szándékában — paradox módon — az augusztus 20-i minisztertanácsi határozat akadályozta meg. Ez ugyanis részletes eljárásokra utasította a cs. kir. fővezért, s Haynau ezt éppen azon a napon kapta meg, amikor az orosz fővezérség végre kiszolgáltatta neki a fogságába került magyar tiszteket. Némi csalódottsággal írta tehát Radetzky tábornagynak, hogy ha a határozatot hozó Grünne gróf csak negyven órával később érkezik, „a vezéreket már a bitófán találja". 61
