Halmágyi Pál szerk.: V. és VI. Honvéd emléknap Makón. A szabadságharc 150. évfordulója 1998–1999. A Makói Múzeum Füzetei 95. (Makó, 2000)

Pelyach István: Gondolatok a nemzetiségi kérdés 1848-49-es megítéléséről és a magyar-szerb viszonyról

hiszen a bretont vagy a németet a belső lázadók és a külső ellenség beszélte, fölfoghatjuk tehát úgy is, hogy az ancien régime bázisát próbálták ezzel gyengíteni. De hogy ennél jóval többről van szó azt az bizonyítja, hogy a jakobinus diktatúra után következő francia rendszerek miközben mindenben elhatárolták magukat a jakobinusoktól, a centralizációt, az erőszakos franciásítást átemelték tőlük saját rendszerükbe. Megtiltották a helyi autonómiák bármilyen szintű visszaállítását, a közigazgatás nyelve kizárólag a francia lehetett, a kisebbségek nyelveit az iskolákban idegen nyelvként sem lehetett tanítani. Belgium, mely történelme során több államhoz is tartozott, 1830-ban nyerte el függetlenségét. A vallonok tehát több száz éven keresztül megtapasztalhatták, hogy milyen elnyomott státuszban élni. A tapasztalat azonban nem jelentette azt, hogy abból okulva a függetlenség megteremtése után engedékeny politikát folytassanak a kisebbségekkel szemben. Az alkotmányukban ugyanis semmilyen tartományi autonómiát nem ismertek el, a franciát emelték államnyelvi szintre, s az oktatásban is ezt segítették érvényre juttatni. A helyzet fonákságát ugyanakkor jól jelzi, hogy a lakosság többsége flamandul beszélt, a vallonok az összlakosság kb. 45%-át tették ki. Felfogásuk szerint azonban a flamand a civilizáció terjedésének egyik legnagyobb akadálya Belgiumban, ezért elkerülhetetlen a haladás, a fejlődés érdekében a nyelvi uniformizálás. Közép-Európa két nagy nemzete a német és az olasz csak a 19. század második felében alkotta meg a maga nemzetállamát. Az egységes Olaszország kikiáltása után a kormányzat érdemben mentesült a nemzetiségi politika megfogalmazása és gyakorlása alól, mivel a lakosság 1%-a sem volt idegen nyelvű. Németországban ez az arány 6-7%, ráadásul zárt tömbökben élő etnikumokról, nyugat-poroszországi, poseni és sziléziai lengyelekről, észak-schleswigi dánokról, elzász-lotharingiai franciákról volt szó. A német állam, amelyben tehát kb. 40 millió német élt együtt 3 millió nemzetiséggel, az angol és francia példát követte kisebbségeivel szemben. A schleswigi dánokból jó németeket akartak faragni, ezért a dán nyelvet kitiltották az iskolákból, fokozatosan elnémetesítették a közigazgatást és a bíráskodást. Posenből, Nyugat-Poroszországból és Sziléziából kiutasították a nem porosz illetékességű lengyeleket, majd 1886-ban egy telepítési törvény értelmében az állam felvásárolta a lengyel tulajdonban lévő földbirtokokat, s azokra német parasztokat telepített. A közigazgatásból és bíráskodásból kitiltották a lengyel nyelvet, és felszámolták a lengyel nyelvű oktatást is. Az erőszakos németesítést csak az elzászi franciák kerülték el, akik az iskolai oktatásban és a közigazgatásban is használhatták anyanyelvüket. Ha Kelet-Európára, annak két nagyhatalmára — most tekintsünk el a Habsburg államtól — Oroszországra és a Török Birodalomra fordítjuk figyelmünket, legfeljebb az uralkodói centralizmus megnyilvánulásainak mértékében találhatunk eltéréseket. Minden oroszok cáija, vagy a mohamedán hit legfőbb teijesztője és védelmezője, a szultán, semmilyen területi vagy testületi autonómiát nem tolerált, hiszen a két nagyhatalom éppen a központosításnak, a merev abszolutizmusnak köszönhette állandóságát. Kiragadott — de általánosítható — példáinkból úgy vélem élesen kirajzolódik, hogy a magyar politikai vezetőréteg a reformkorban, 1848/49-ben — de később, a kiegyezés után is — ha hasznosítható példákat keresett az európai gyakorlatban, való31