Halmágyi Pál szerk.: IV. Honvéd emléknap Makón 1997. A Makói Múzeum Füzetei 91. (Makó, 1998)

Végh Ferenc altárbornagy megnyitója

Végh Ferenc Tisztelt Polgármester Úr! Hölgyeim és Uraim! Szinte hihetetlen, hogy már negyedik őszön gyűltünk össze ebben a teremben és tartjuk meg a hagyományos makói Honvéd Emléknapot. Az itt feldolgozandó témák is azt jelzik, hogy Makó város lakossága érdeklődik történelme iránt, az ország sorsa iránt. Ugyanakkor ez a nemes összefogás azt is jelzi, hogy erős szálak vannak a társadalom és a hadsereg között. Én azt kívánom minden jelenlévőnek, a polgármester úrnak, a képviselő úrnak, hogy legyen erejük és energiájuk tovább folytatni e hagyományt. Kívánom, hogy a jövőben is megemlékezhessünk a fontos történelmi eseményekről, az elesett honvédekről és egyre erősödjön a lakosság és a hadsereg közötti kapcsolat. Azt hiszem, hogy mai témáink időben távolabb állnak tőlünk, mégis találunk hasonlóságokat napjainkkal. Akkor is az összefogás kérdése volt a legfontosabb Európában — a török ellen —, ma is az összefogásnak, az integrációnak idejét éljük. Természetesen abban az időben a fő cél, a kulcskérdés a megmaradás volt, most pedig a fő hangsúly a beilleszkedésen van. Visszatérve a török korhoz, tudjuk, hogy a több évtizedes tárgyalások, diplomáciai manőverek, európai játszmák és udvari fortélyok végtelen sorának eredményeként 1664-ben a pápa védnökségével és hathatós anyagi támogatásával végre létrejött az összefogás, I. Lipót német—római császár, cseh és magyar király, a bajor, a szász és brandenburgi választó fejedelmek, Velence és Lengyelország részvételével. Később Oroszország is csatlakozott e szövetséghez. A Kárpát-medencén végigsöprő háborúk, hadjáratok a hadakat többszörösen elviselő, élelmező, kiszolgáló népnek rendkívüli nehézségeket jelentettek. A Thököly Imre fejedelemségével immár négy részre szakadt Magyarország és Erdély a török elleni háborúk és a Rákóczi szabadságharc évei alatt széltében, hosszában több száz kilométer kiteijedésű hadszíntérré vált, s egyszerre több egymással harcoló sereg ellátását kellett biztosítani az itt élőknek. A felszabadító csapatok megszállt tartományként kezelték és rabolták e földet. Azontúl, hogy az ország a háborús évtizedek alatt fejlettségéhez és létszámához képest aránytalanul sok katonát kellett, hogy kiállítson, az itt élőket végletekig kimerítették a háborúk terhei. Valamennyi, a hadviseléshez igénybe vett pénzbeli és természetbeli szolgáltatást könyörtelenül behajtották rajtuk. Porció, kvártély, szekerezés, sáncmunka terhelte az itt lakókat. Az állatállomány elpusztítása, az ellenség utánpótlási területeként szóba jöhető, s ezért gyakran fölégetett földek tovább súlyosbították helyzetüket. Az éhség, a hadakozás nyomában járó, embert és állatot tizedelő járványok közepette a társadalom hallatlan teherbíró képességét és vitalitását mutatja, hogy a puszta fizikai, biológiai túlélésen kívül a háborúk között adódó néhány békeév alatt némi fejlődés is kimutatható. Igen nagy szerepe volt ebben a túlélésnek, a nemzet átmentése felelősségének és emberöltőkön át megtanult és gyakorolt technikájának. 7