Halmágyi Pál szerk.: IV. Honvéd emléknap Makón 1997. A Makói Múzeum Füzetei 91. (Makó, 1998)
Dr. Pálffy Géza: A bécsi katonai vezetés védelmi politikája a Temes—Maros vidékén a 16. század elejétől a 18. század közepéig
vonaláig minden korábban elvesztett területet ismét birtokba vehessen. Hasonló „hódítási" folyamatra volt ugyanis most lehetőség — csak éppen ellentétes előjellel —, mint amilyet az 1550-1560-as években a törökök hajtottak végre. A keresztény hadvezetés helyzetét azonban igen megnehezítette, hogy az ország egész területén, több kisebb frontvonalon már évek óta dúlt a háború. Mind a hadszíntér, mind a császári államkincstár teljességgel kimerült, miközben a harmadszorra és ezúttal már véglegesen elfoglalt Erdélyt is biztosítani kellett, sőt 1688-tól XIV. Lajos francia királlyal a nyugati fronton is fel kellett venni a küzdelmet. Ezért a jelentősebb magyarországi várak visszafoglalására nem a viszonylag gyorsabb, jól megtervezett ostromműveleteket választották (miként az 1686-ban például az egykori magyar főváros esetében történt), hanem a szisztematikus, akár évekig is eltartó blokád alá vételt, a kiéheztetést, a feladásra kényszerítést stb. Ezzel magyarázható, hogy Gyula vára is közel egy esztendei körülzárás után végül 1695. január 12-én került Friderico (Friedrich) Veterani tábornok csapatainak kezébe. Noha Gyula visszavételével a Maros északi partvidéke felszabadult a török uralom alól, a hosszú ideig tartó blokád igen súlyos következményekkel járt. Az újra meg újra visszatérő török—tatár és császári seregek hadműveleteinek, valamint a nagy létszámú körülzáró katonaság visszaéléseinek következtében több olyan település pusztult el ezekben az esztendőkben örökre vagy hosszabb időre, amely a háborút megelőző időszakig a török hódoltatás ellenére fennmaradt, sőt a békésebb időszakok alatt — hála elsősorban a marhakereskedelemben és -csempészetben rejlő gazdasági lehetőségeknek — még fejlődésnek is indult. A Tisza—Maros szögletében fekvő Csanád és Békés megyék falvainak mintegy kétharmada vált pusztasággá, még ekkor is igen jelentős magyar lakosságuk egy részét pedig a későbbi időkben sem tudták már pótolni. De maga a törökkor alatt többször virágzásnak indult Makó mezővárosa is ezekben a vérzivataros esztendőkben, valószínűleg az 1680-as évek vége felé néptelenedett el. Az ország felszabadításának a határ menti területek vonatkozásában a háborús károk és a vele együttjáró településpusztulás mellett volt egy másik igen jelentős ára is. A bécsi Udvari Haditanács ugyanis tanulván a magyar rendekkel a hadügy és a határvédelem kapcsán a XVI-XVII. század folyamán tapasztalt rengeteg összeütközésből és hatásköri konfliktusból, a török ellen továbbra is szükséges déli határvédelmet kizárólagos ellenőrzése alatt kívánta minőségileg ismét teljesen új formában megszervezni. Erre a felszabadító háborút lezáró 1699. évi karlócai béke teremtett lehetőséget, ennek értelmében ugyanis Magyarország csaknem teljes területe — kivéve a témánk szempontjából különösen fontos Temesközt — felszabadult a török uralom alól. A huszonöt esztendőre kötött békesség első évtizedében azután a bécsi katonai vezetésnek valóban megvolt minden lehetősége arra, hogy a felszabadított Magyarország legdélibb területein, az egész déli határvonal mentén olyan egységes szervezetű és működtetésű határőrvidék-rendszert (Militärgrenze, confinia militaria) szervezzen, amelybe a magyar rendeknek és a határvidékkel szomszédos vármegyék vezetésének semmiféle beleszólása ne legyen. Bár a magyar rendek az 1690-es években az ország új berendezése kapcsán benyújtott tervezeteikben azt szorgalmazták, hogy a déli végeken a régi bánságok és 25
