Halmágyi Pál szerk.: IV. Honvéd emléknap Makón 1997. A Makói Múzeum Füzetei 91. (Makó, 1998)
Dr. Pálffy Géza: A bécsi katonai vezetés védelmi politikája a Temes—Maros vidékén a 16. század elejétől a 18. század közepéig
idegen tanácsosai a magyar katonai főméltóságok javaslatára Temesvár és Várad után ismét egy új — noha ezúttal már az utolsó — központtal igyekeztek az alsó részek főkapitányságát újjáéleszteni. Az 1561-ben megszervezett Gyula székhelyű főkapitányság — amelyet Bécsből avagy Pozsonyból szemlélve már gyakrabban tituláltak tiszántúlinak, mint alsó részekbelinek — területe azonban erre az időre még tovább apadt és pusztán a Gyuláról fegyveres erővel még valamilyen szinten ellenőrizhető hat szomszédos megyére (Zaránd, Békés, Külső-Szolnok, Csongrád, Csanád és Arad) teijedt ki. Ákosházi Kerecsényi László főkapitányra tehát 1566-ig iszonytatóan nehéz feladat hárult, amikor — miként egyik levelében fogalmazott — valóban egy „pusztaságban fekvő" és az ellenség teljes gyűrűjébe szorult végházból kísérelte meg, hogy a megmaradt csekélyke terület többnyire már csak erőszakkal beszedhető jövedelmeiből katonáit fizesse és velük biztosítsa királya fennhatóságát, továbbá elhárítsa az újonnan berendezkedett és teljes erővel portyázásra nekilóduló temesvári törökség akcióit. A szomszédos határ menti török csapatok erőinek feltartóztatását ugyan Kerecsényinek 1566-ig többé-kevésbé sikerült megszerveznie, Szulejmán szultán utolsó magyarországi hadjárata idején viszont a Pertev pasa vezette csapatokkal szemben már nem sok esélye volt az ellenállásra. Az ország keleti viszonyait oly jól ismerő gyalui Torda Zsigmond 1557. évi jóslata — miszerint Várad elvesztével Gyulát sem lehet hosszú ideig megtartani, mivel minden segítségtől elzárják — ekkor valóban beteljesedett. A reménytelen helyzetbe került őrség ennek ellenére példásan kitartott, és még akkor is méltó módon fejezte be több mint fél évtizednyi csaknem teljes elszigeteltségben folytatott végvidéki küzdelmét, ha a szigetvári hőssel, Zrínyi Miklóssal ellentétben nem oltalmazta utolsó csepp véréig a védelmére bízott, ugyanakkor tovább már nem védhető erősséget. A Maros menti védelmi övezet „örökösei" Gyula elestével Makó vidéke és a Maros folyó mente majdnem százharminc esztendőre a világ egyik legjelentősebb katonaállamának, az oszmán birodalomnak a szerves részévé vált. Ezzel egyidejűleg végérvényesen megszűnt az a határvidéki főkapitányság is, amelynek alapjait még Luxemburgi Zsigmond uralkodása alatt, jóval több mint száz esztendővel korábban rakták le, majd amelyet végül a XV. század hetvenes éveinek végén szerveztek meg. Az I. Ferdinánd, majd I. Miksa magyar király (1564-1576) bécsi katonai vezetése által éppen ez időben át- és megszervezett királyi védelmi vonal a mai dél-alföldi területekről több mint százötven kilométerrel északabbra, az Északi-középhegység vonulataira szorult vissza. A törökök által 1552-ben elfoglalt Szolnok várától északra Egerig és Tokajig ugyanis az ország szívében nem volt sem számottevő természetes védőakadály, sem a korábbi Temesvárhoz vagy Gyulához hasonló komolyabb erődített hely. A Maros menti védelmi övezet helyére végül attól igen jelentős távolsággal északra az 1550-es évek végétől megszervezett úgynevezett felső-magyarországi végvidéki és kerületi főkapitányság, valamint ennek Szatmár központú tiszántúli fiók-főkapitánysága lépett. Ennek a Kassa központú generalátusnak — amelynek 23
