Halmágyi Pál szerk.: IV. Honvéd emléknap Makón 1997. A Makói Múzeum Füzetei 91. (Makó, 1998)
Dr. Pálffy Géza: A bécsi katonai vezetés védelmi politikája a Temes—Maros vidékén a 16. század elejétől a 18. század közepéig
1542-ben azonban, a török kézbe került Buda visszafoglalására indított nagy német birodalmi hadivállalkozás idején ismét felmerült ezeknek a területeknek és a Maros menti váraknak I. Ferdinánd fennhatósága alá vétele. Fráter György ugyanis késznek mutatkozott, hogy az 1541. december legvégén kötött gyalui egyezség értelmében a Habsburg uralkodónak átadja Erdélyt és a hozzá tartozó részeket — amit a nagyváradi részgyűlés határozata szerint a tiszántúli rendek egy igen jelentős része is támogatott. Erre Ferdinánd tüstént konkrét katonai lépésre határozta el magát, és 1542 október közepén Batthyány Orbánt és Bornemissza Boldizsárt 200 lovas és 300 gyalogos élén a „szegedi részek kapitányaivá" (capitanei partium Zegediensium) nevezte ki. A Szapolyaitól Ferdinándhoz pártolt két kapitány feladata Szeged városának, Bács várának és a környező Tisza—Maros szögletnek a védelme lett volna a törökkel, illetve az alább még említendő Petrovics Péter Szapolyai-párti temesi ispánnal szemben. Feltételezhető, hogy parancsnokságuk alá tartozott volna az a makói kis palánkvár (castellum) is, amelyet György barát egyik éppen ebben az esztendőben kelt levelében Szeged, Becse, Becskerek és Csanád mellett a végbeli erősségek („munitiones finitimae") között vett számba. Fráter György azonban hamarosan visszakozott eredeti tervétől, sőt Szeged városát a két királyi kapitány bebocsátásának megtagadására utasította, ezzel pedig meghiúsította Ferdinánd teljesen nyilvánvaló Maros menti célkitűzéseit. A Barát politikai sakkjátszmájának fordulatait végül a Tisza-parti Szeged városa szenvedte meg leginkább, hiszen nem kerülhette el a török meghódítást. Ugyanakkor Fráter Györgynek sikerült továbbra is megmentenie az ifjú Szapolyai János Zsigmond Keleti Magyar Királyságának, azaz a későbbi Erdélyi Fejedelemség elődjének összeomlását, sőt Makó török uralom alá kerülését is. Szeged eleste ellenére ugyanis a makói palánk — hivatalosan legalábbis — 1552-ig nem adózott a töröknek. A csanádi erődítmény közelsége viszont 1551-ig megszabta további pártállását: a Szapolyai-párti Perusith Gáspár csanádi várkapitány katonáival biztosította János Zsigmond és legfőbb temesközi híve, Petrovics Péter fennhatóságát. Petrovics Péter temesközi „szandzsáksága" (1541-1551) I. Ferdinánd csírájában elhalt, 1542. évi Tisza—Maros menti katonai akcióját megelőzően az alsó részek főkapitánysága életében még történt egy meglehetősen érdekes fordulat. 1530-ban Török Bálint pártváltásával — miként arról szóltunk — a Temesköz török által még meg nem szállt északi fele és a Maros-mente Szapolyai János fennhatósága alá került, aki azután a terület kormányzását még az évtized első felében egyik legkitartóbb hívére, suráklini Petrovics Péterre bízta. Ebbéli tevékenységét azonban a magyarországi események harmadik, egyúttal azonban aligha kétséges, hogy ekkor legfontosabb szereplője, Szulejmán szultán 1541-ben egy kissé felforgatta. Miután ugyanis Szapolyai és Ferdinánd 1538-ban Váradon egyezséget kötött, miszerint az előbbi halála után — még ha születne is törvényes örököse — a magyar királyság és az erdélyi területek az utóbbira szállnak, Szapolyai 1540. évi halála és a váradi békesség hírének kiszivárgása mindenképpen végső döntésre késztette a szultánt. Szulejmán pedig ekkor már nem habozott annak a lépésnek a megtételével, ame19
