Halmágyi Pál szerk.: Tanulmányok Tóth Ferenc köszöntése. A Makói Múzeum Füzetei 90. (Makó, 1998)

Polner Zoltán: A Maros menti táltos

és a hallottaktól megrettenve vagy annak következményeit saját életére vonatkoztatva a nagy ítélet bekövetkezését várta. A nagy ítéletét, amely már a Bibliában megíratott... Ugyanakkor minden történést a Teknyőkaparó jóslataira vezetett vissza. Tehette, hiszen az első nagy világégésre csak 1914-ben került sor. S ha már a magyar nép fantáziagazdagságának virtuzóitását emlegetem, nem hagyhatom szó nélkül balladai tömörségű és szépségű mondatait, amelyek a hétköznapi nyelvi megfogalmazás sokaságából kiragyognak. Az a képes beszéd, az a lírai képalkotás, amely költőket is megszégyeníthetne a maga nagyszerűségével, minden sorával utal a magyar balladák születésének forrásvidékére. Bölcsesség, okosság, közösségi állásfoglalás, szentencia számba menő mondatok sorjáznak a jóslatok között, amelyeket ámélkodva emlegetek, és vele a makói nép lelkiségét dicsérem. „Mert amik elmúltak háborúk, azon sé vót az emberiségnek semmi haszna. Csak a szenvedés és a pusztulás. Ha lehetne, ezt jó volna elkerülni." (Balogh Zsófia) A fentebb közreadott szövegek a Teknyőkaparó szavai, jövendölései. Ezeket a szövegeket eddig soha senki nem írta le. Ezek a szövegek csak a közösség emlékezetében maradtak fenn. Éppen ezért jogos a kérdés, valóban minden szó, minden mondat a Teknyőkaparótól származik? Sokkal inkább az ő szavait éltető közösségtől, mint tőle. Most, hogy szavai napfényre kerültek, most kezdődött meg valójában a Teknyőkaparó igazi élete. Feltételezem, hogy életében nem sokra becsülték. És hol vannak már azok, akik valaha találkoztak vele?! Ha találkoztak egyáltalán? Igaz, akadtak olyanok is, akik a keresztnevét is tudni vélték, de azt is mindenki másként tudta: Pista bácsi, János bácsi, egyik neve István vót, az biztos, Pétör bácsinak hívták. Foglalkozására nézve pedig fogadjuk el Bálint Sándor vélekedését: „Talán pákászféle víziember lehetett, aki egyszerű eszközök faragásához is értett. Élete során nagy darab földeket bejárhatott, és közben kellő bölcsességre, tapasztalatra szert tett." A parasztság pedig élte a maga megszokott életét, akinek csak a Teknyőkaparó hozott hírt a modern találmányokról, a világ újdonságairól. „Az 1910-es években élő csanádpalotai öregek a vonatot — miként a Teknyőkaparó — ördögmasinának nevezték. Kérdeztem tűlük, hogy miért ördögmasina? Hát csak, azért, mert az majd 10—15 kocsival rohangál, de nem köbül lösz az útja, hanem vasbul, oszt még a királyt sé kerüli ki, hanem elgázoli, osztán rohan tovább. Kezdetben még az emberek sé mernek felülni rá, hanem inkább gyalogolnak. Ezt mind a Teknyőkaparó magyarázta. És valóban: hallottam hírét, hogy amikor az Arad-Csanád Egyesült Vasút Társaság pályája 1884-ben Csanádpalota felől Mezőhegyesig elkészült, Brengarten Henrik, az akkori községi jegyző, megkövetelte a községi elöljáróságtól, hogy üljenek vonatra és mutassanak példát az utazásra. S voltak olyan esküdtek, akik inkább lemondtak tisztségükről, de nem ültek föl az ördögmasinára." (Asztalos P. Kálmán) A jós mindig egyértelmű válaszokat fogalmaz a közösségnek, ám amíg egy142